Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Varga Endre (1901-1973)
delkező, mégis végtelenül egyszerű, mindig segíteni kész jóbarát. Kegyetlen ellentmondása a sorsnak, hogy ebből a mélyérzésű, az életet igenlő derűs emberből faragott életgyülőlő roncsot, kinek utolsó kétségbeesett menekülési kísérlete tragikus véghez vezetett. Szilágyi Gábor LSZ, 1969. 3. sz. 809. p. Varga Endre (1901-1973) Folyóiratunk és a magyar levéltárosok nevében ehelyütt is szeretnők megadni a végtisztességet Varga Endrének. A végtisztességadás ősi, szép szokása az emberiségnek. Az élet legsajátosabb pillanatában, a megismételhetetlenség, a visszavonhatatlanság, a megmásíthatatlanság perceiben, amikor már semmit jóvá, semmit meg nem történtté tenni nem lehet, az a közösség, amelyhez az elköltözött éveken, évtizedeken át tartozott, s amellyel nemrég együtt dolgozott, még egyszer megáll, hogy tisztelegjen távozó alakja, előtt. Álljunk meg mi is s pillantsunk vissza egykori munkatársunk majd háromnegyed évszázadot átfogó életének főbb állomásaira. Varga Endre Kispesten (a mai Budapest XIX. kerületében) született 1901. március 23-án. Középiskolai tanulmányait a Budapesti Református Gimnáziumban végezte, amelynek édesatyja, dr. Varga Bálint, a tudós filológus, tanára volt. Érettségi után a kiváló tanárjelöltek kollégiumának, az Eötvös Kollégiumnak tagjaként történelemből és földrajzból hallgatott előadásokat a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán, ahol 1924. február 16-án doktori fokozatot szerzett. (Középiskolai tanári oklevelét később, 1929-ben, már levéltárosként szerezte meg.) Levéltárosnak készült s úgy vélte, e pályán jogi ismeretekre is szüksége lesz. Ezért 1923 őszén beiratkozott a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára. Mindössze azonban két félévig folytatott jogi tanulmányokat, mert a Magyar Történelmi Társulat Fontes Historiae Hungaricae Aevi Recentioris kiadványsorozata számára a magyar reformkorra, Széchenyire, Kossuthra s a neoabszolutizmus korára vonatkozó kutatások elvégzésére Bécsbe küldte. 1924 júniusától 1925 karácsonyáig dolgozott a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet belső rendes tagjaként a kutatás előtt jobbára akkor megnyílt levéltárakban. 1926. január 2-án levéltári segédtisztként a Magyar Országos Levéltár szolgálatába lépett s annak szolgálatában is maradt nyugdíjba vonulásáig. Dolgozott a helytartótanácsi, kancelláriai és regnicolaris levéltárban, hivatali életének java részét azonban a bírósági levéltár őreként, majd 1932 óta vezetőjeként töltötte. 1950-ben csoportvezető, 1953-ban osztály vezetőhelyettes, 1954-ben osztályvezető lett. 1957. november 1-én az Országos Levéltár főigazgató-helyettesévé nevezték ki. Ebben a minőségében ment nyugdíjba 1964. június 30-án. A gondjaira bízott bírósági levéltárban súlyos károkat okozott a második világháború. Az akkor mintegy 2,5 folyókilométemyi, lapokra széthullott anyagot néhai Párdányi Miklóssal együtt rendezte s elkészítette alapleltárát. Az 1956-os, pusztító tűzvészben, messze túl hivatali kötelességén, nemcsak a maga anyagát mentette. Az újabb helyreállítási és rendezési feladatok mintaszerű megoldása után hozzáfogott a bírósági levéltár ismertető leltárának készítéséhez. Ennek a nagy munkának, amelyet néhai Párdányi Miklóssal és Veres Miklóssal együtt végzett, reá eső részét be is fejezte. Eredményesen dolgozott egyéb levéltári területen is. Résztvett több levéltári és múzeumi kiállítás rendezésében. A Magyar Nemzeti Múzeum 1848/49-es, centenáriumi kiállításának levéltári anyagát ő válogatta s az egész kiállítás történeti vezérfonalát feleségével, 387
