Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Kállay István (1931-1998)
erényeit csillogtatta meg. Nem a korszak adott időszerűséget a dolgozatnak, ezt az is bizonyítja, hogy évtizedek múlva - már a rendszerváltás után - egy tudományos konferencián Kállay István újból felemlítette egykori kutatásait és vállalta azok időtálló tudományosságát, és ezt erősítette meg a Hodinka Antal Emlékkönyvben, 1993-ban is. Eredményeinek elismerése is volt, hogy 1959-ben magyar levéltári delegátusnak nevezték ki a bécsi Staatsarchivba. Hivatali feladata a magyar vonatkozású történeti anyag kutatása és frlmeztetése volt. Emellett nagyon sok segítséget nyújtott a Bécsbe ösztöndíjjal kikerült magyar történész kutatóknak, és maga is végzett tudományos munkát. A bécsi Hofkammerarchivban gyűjtötte össze a kandidátusi disszertációjának anyagát, amit 1969-ben védett meg. E könyvében Kállay István 48 szabad királyi város 40 évi gazdálkodását dolgozta fel, jelentős forrásanyagra támaszkodva. Művében nemcsak a városi számadások iratanyagát használta fel, hanem a városi tanácsülési jegyzőkönyveket, a vizsgálati jegyzőkönyveket, a gazdasági jelentéseket, a bécsi kamara leiratait stb. is áttekintette, hogy minél részletesebb és teljesebb képet adjon a 18. századi magyar történelem egyik fontos és kevésbé feldolgozott részéről, a városi fejlődésről. A bécsi évek (1959-1966) után a Magyar Országos Levéltárba került, ahol a legújabb kori, majd családi és gyűjteményi osztályon dolgozott, ez utóbbinak 1970-ben osztályvezetője lett. Munkája során több levéltári repertóriumot készített és tett közzé. Elmélyült tudományos tevékenységét számos tanulmánya és 1977-ben megvédett doktori értekezése bizonyította. A disszertáció A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711-1848 címmel jelent meg. Kállay István ebben a művében is - igazi levéltárosi elkötelezettséggel - inkább a forrásokra, mint a feldolgozásokra támaszkodott. Könyve előszavában maga is megemlékezett arról, hogy kutató- és hivatali munkája során a vizsgált nagybirtokok kormányzatának csaknem teljes anyaga megfordult a kezében, és amit felhasznált, az szinte csak példának tekinthető. Közvetlenül harminc nagybirtok kormányzatával foglalkozott, de ezek az ország területének csaknem egyharmadát adták. így lényegében teljes áttekintést ad a munka, hiszen az idézett esetek mellett ott áll a szerző többire vonatkozó ismerete is. Kállay István élete 1980-ban jelentős állomáshoz érkezett: a tudós levéltárosból tudós tanár lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1980. július 1-jén egyetemi tanári kinevezést nyert a Bölcsészettudományi Kar Történelem Segédtudományai Tanszékére és egyúttal átvette a nagy múltú tanszék vezetését is. Kállay professzor ekkor, 49 évesen, tudományos pályája és élete delén volt. A legrangosabb tudományos fokozatok birtokában, 7 önálló kötettel, közel másfélszáz cikkel, tanulmánnyal, hazai és külföldi levéltárosi gyakorlattal a háta mögött látott hozzá egyetemi oktató, kutató és tudományszervező munkájához. Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy nagyon hamar a kar közkedvelt és elismert tanára lett. Rendkívül széles körű felkészültsége, nagy anyagtudása mellett, kiváló előadókészsége is hozzájárult ahhoz, hogy kollégái és hallgatói tiszteljék és szeressék. Ez utóbbi a mindig vidám és barátságos alkatából is adódhatott, hiszen aki kicsit is közel került hozzá, az tapasztalhatta kedves humorát, figyelmét, baráti gesztusait. A bölcsészkari épület második emeleti sarokszobája - a Kállay-tanszék - mindig nyitva állt az érdeklődő, kérő vagy panaszkodó hallgatók, a konzultáló kollégák és egy kis vidámságot, jókedvet, meghitt beszélgetést kívánó barátok előtt. Az egyetemi történészképzésben nagy felelősség hárult Kállay profeszszorra és tanszékére, hiszen nekik kellett bevezetni a hallgatókat a tudományos megismerés alapfogalmaiba. Kállay István előadásait nagy érdeklődés kísérte, nemegyszer a folyosón is álltak a hallgatók, amikor órát tartott. Szenvedélyes elkötelezettséggel készült előadásaira, amelyeket még akkor is megtartott, amikor már a rettenetes betegség fájdalmaival küszködött. 176
