Szálkai Tamás: „Sajnálni való mostoha javadalmat élvez a levéltárnok…”. Törvényhatósági levéltárosok küzdelme magasabb fizetési osztályba sorolásuk érdekében (1903–1907). Levéltári Szemle, 70. (2020) 1. 72-82.
80 Levéltári Szemle 70. évf . Mindezektől – a kezelési szakbelieket ide nem értve – a törvény nem kívánja fel tétlenül a főgimnázium elvégzését, hanem megelégszik bármely középiskolával, sőt, a 7 osztályú kereskedelmi iskolával, továbbá az egyoldalú katonai iskolákkal, kivételesen pedig 6 osztályú polgári iskolával is. A felsorolt állami tisztviselők anyagi felelőssége mellett túlnyomó részben az állami közvagyon fölött őrködnek, mely ha talán tetemes is, de nem pótolhatatlan: mi megbecsülhetetlen és pótolhatatlan szellemi kincseknek vagyunk hivatásos őrzői és magyarázói és a reánk bízott ereklyékért erkölcsileg is felelősek vagyunk; azok állása, ha szakmabeli ismereteket kíván is, de mégsem tudományos jellegű, mint a miénk. Mennyire méltánytalan volna a VIII. fizetési osztályt végleg elzárni előlünk, kik sajátos képzettségünkkel teljesen elszigetelten állunk s a törvényhatóságban semmi más állásra nem számolhatunk, még kézzelfoghatóbbá válik, ha csak egyetlen pillantást vetünk a vasutasok fizetéséről szóló 1907. évi L. törvénybe. Mit látunk ebben? Azt, hogy a IX. fizetési osztály legfelsőbb fokozatába a jegyvizsgáló főkalauz eljut, a mozdonyfelvigyázó meg éppenséggel eléri a VIII. fizetési osztálynak megfelelő fizetést. Azon körülmény, hogy ők terhesebb munkát végeznek, nem billenti javukra a mérleget, mert végre is ők mégiscsak altisztek, merőben fizikai munkát végeznek s a fokozottabb tevékenységért gyorsabb haladás, a rövidebb szolgálati idő, az utazási s egyéb pótlékok és kedvezmények bőven kárpótolják őket. Szinte megdöbbentő, hova jutottunk már az összehasonlításokkal s akaratlanul is kitör belőlünk az elkeseredett kérdés: Hát mi szellemi erőink és szorgalmunk végső megfeszítése mellett sem lehetünk érdemesek oly fizetésre – amilyenre érdemes egy altiszt? Avagy nem élünk-e kultúrállamban, hol a közügy javára szolgáló hosszas és fokozott szellemi tevékenységet szükségképpen jobban kell honorálni, mint a fizikai munkát? Szólhatnánk még a levéltárnoki állás historiai fejlődéséről, a törvényhatóságoknak az automatikus előlépés mellett való állásfoglalásáról és sok egyébről, de mivel szíves türelmüket már úgyis próbára tettük, csupán egy látszólagos ellenérv cáfolására szorítkozunk még. Hallottunk olyan ellenvetést, hogy az 1904. évi X. tc. 10. §-a a vármegyének szabad kezet kezet adott egyes tisztviselők javadalmazásának emelésére, tehát kérelmünket a törvényhatóság saját hatáskörében is teljesítheti. Ily módon azonban a kérdést megoldani nem lehet. Először azért, mert a vármegye meg sem teszi, nehogy precedenst alkosson; másodszor azért, mert ha a jogos igények ekképpen kielégítést nyerhetnének, a statusrendezés szükségessége önmagától megdőlne; harmadszor és főleg azért, mert a törvény csak működési pótlékot engedélyez, ez pedig nem a személynek, hanem az állásnak szól. Azt pedig magunk sem tartjuk igazságosnak, hogy az előd által hosszas és kiváló szolgálattal kiérdemelt esetleges pótlékot az újonnan hivatalba lévő azonnal élvezze. Szálkai Tamás
