Tájékoztató a Magyar Szocialista Munkáspárt archívumai számára [16] 1986. 41 p.
Varga György, T: A magyar forrásközlés múltjáról és feladatairól
Az Akadémia forrásközlési gyakorlatával szemben az 1870-es években jelentkezik a történészek fiatal nemzedéke részéről a kritika. Ennek tudománytörténeti magyarázatát az adja, hogy azok az autodidakta történészek (Ipolyi Arnold, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor stb.), akik a speciális kutatás és módszeres munka előharcosai voltak, az egyetemi katedrán és országos intézetek élén kinevelték az első módszeresen képzett, rendszeres kutatómunkára nevelt tudósgenerációt (Thallóczy Lajos, Fejérpataky László, Tagányi Károly, Márki Sándor és mások). Az 1867-ben felállított Magyar Történelmi Társulat választmányában a többség, a döntő szó a fiataloké, akik a hetvenes években — a tudománytörténetileg hozzájuk tartozó Fraknóival, Paulerrel és Hajnikkal — fokozatosan átvették az Akadémia történettudományi munkásságának irányítását is. Az Akadémia és a Társulat kooperációjának eredményeként átalakult a Magyar Történelmi Tár, amelynek utolsó köteteit — az eredeti célkitűzéstől eltérően — nagy terjedelmű kútfők, kútfősorozatok és monografikus tanulmányok töltötték meg. A Társulat 1878-ban átvette a kiadvány gondozását az Akadémiától és Történelmi Tár címmel évnegyedes folyóirattá alakította. Ez volt (1878 és 1911 között) a részletkutatások során fellelt kisebb forrásszövegek, rövidebb oklevél- és regesztasorozatok központi orgánuma. Tárgyunk szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bír a Magyar Történelmi Társulat 1885 júliusában megtartott kongresszusa, azon belül is Thallóczy Lajos és — még inkább — Fejérpataky László referátuma. 1 Fejérpataky átfogó programot ismertetett. Abból indult ki, hogy történetírásunk az anyaggyűjtés időszakát követően a monografikus feldolgozások korát éli. Felfogása szerint csak ezután következik a harmadik fejlődési szakasz, az „ .. . összehasonlító, boncoló kritikai történetírás. Az ily irányban működő azután hálával fogja venni a jelenkor szakembereinek fáradozását, s elismeréssel fog megemlékezni a sokszor lekicsinyelt és szűk látókörűeknek mondott munkálatokról." Ezzel összefüggésben megállapítja, hogy „Űj eredmények csak a speciális diplomatika művelése által várhatók." Meggyőződése, hogy a szisztematikus diplomatikai — és egyszersmind történeti — kutatás legfőbb feltétele az okleveles anyag közlése. A magyar oklevélkiadás színvonalának emelése érdekében szükségesnek tartja, hogy szabatosan rögzítsék az egyöntetű közlés elveit és szabályait. Fejérpataky László legfontosabb forrásközlési elvei a következők: a források közlésekor törekedni kell az alaki hűségre, de a publikációnak vissza kell adnia a szöveg belső értelmét is. Másként szólva: a kiadó ne kövesse az oklevél íróját minden következetlenségben. „Szedje előbb a kiadó rendbe a szöveget, s törekedjék az oklevél érthetőségét a külső alak egyöntetű közlésével is előmozdítani." A tulajdonnevek (hely- és személynevek) esetében nem szabad eltérni a kéziratok vagy oklevelek helyesírásától. A (sic) szó „csak ott alkalmazandó, ahol az eredeti kéziratnak értelmetlensége, valaminek elhagyása, egy szónak a szokottól merőben eltérő formája könnyen a pontatlan leírás vagy hibás olvasás gyanújába keverhetné a kiadót." Az emendálást (javítást) megengedhetőnek tartja, két megszorítással: a) különbséget kell tenni eredeti, másolat vagy kódex közlése esetén, b) a javításban szoros határt kell tartani. A tollban maradt szavakat a kiadó köteles kiegészíteni. „Az ily kimaradt részt, valamint azt is, ami az eredetiből kitört vagy olvashatatlanná lett, tegye megkülönböztetésül a többi szövegtől [ ] közé. Tartsa azonban szem előtt, hogy inkább maradjon a mondat értelme csonka, mintsem oda nem illő szóval vagy olyannal töltse be a hézagot, melyben nem egészen bizonyos. A kiadónak saját megjegyzéseit, a dátumok megoldását, magyarázatait „mindig jegyzetben kell elmondania." Magyar nyelvű szövegek esetében 1550-ig a betűhív közlést helyeselte, ,, . . . e mód által becses nyelvtörténeti adatokat őrizhetünk meg" — mondta. Ennél fiatalabb szövegek esetében a jelenlegi helyesírás mellett voksolt, „ . . . megtartva azonban az eredetinek hangoztatását, mely sok szónál a maitól különböző volt." A kongresszus elfogadta Fejérpataky javaslatait, s a Társulat kiadványai a fentebb röviden vázolt forráskiadási elvek alapján készültek. (Megjegyzendő, hogy az Akadémia sohasem fogadta el ezt a szabályzatot, bár hatása alól egyre kevésbé tudta kivonni magát.) Idestova két évtizede annak, hogy megjelent az első — és mindmáig egyetlen — átfogó magyar forráskiadási szabályzat 2 , amely az 1686 és 1918 közötti források közlésének kérdéseivel foglalkozott. A részletes utasítás 14 paragrafusban tárgyalja anyagát. Ezek: 1. A kiadvány tárgyának megválasztása 2. Az anyaggyűjtés és a tárgy körébe tartartozó darabok kiválasztása 3. A kiadásra kiválasztott darabok közlésének módja
