Állományvédelmi ajánlás. Szerzők: Czikkely Tibor, Káli Csaba, Orosz Katalin, P. Holl Adrien, Szlabey Dorottya. 2017, 150 oldal
1. A levéltári dokumentumok típusai, a károsodások okai és megjelenési formái
A gubacstinta alapanyagai a csersav tartalmú tölgyfagubacs, vagy tölgyfakéreg, valamilyen vastartalmú anyag (rozsdás vas, vagy vas-szulfát) víz és mézga kötőanyag. Az összetevőket főzéssel, vagy hidegen erjesztéssel állították össze, majd szűrték. A csersav és a vas reakciójából oxigén jelenlétében egy nagyméretű vízoldhatatlan fekete színű molekula keletkezik (vas-tannát-gallát). A gubacstintát használhatták közvetlenül az elkészítés után, ekkor a reakció a papír vagy pergamen rostjain fejeződött be, ott alakult ki a vízoldhatatlan nagymolekula. Ilyenkor a tinta stabilan kötődik a hordozóhoz. Ha az „állott“ tintát használták, akkor a nagymolekula már a tintatartóban kialakult és azt a mézga kötőanyag rögzíti a rostokhoz, ilyenkor a tinta pereghet, ledörzsölődhet a felületről. Amennyiben nem jó arányban keverték a csersavat és a vas-szulfátot, akkor erősen maró hatású, savas tintát nyertek, ami megtámadja a papírt és pergament, ezt nevezzük tintamarásnak. A gubacstinta maga is változhat az összetételétől és a környezeti tényezőktől függően, az eredetileg fekete színe idővel a világos sárgástól a sötétbarnáig módosulhat, esetleg vízoldhatóvá válhat. A 19-20. században kifejlesztett számtalan szintetikus tinta és festék áttekintése nem áll módunkban azt azonban érdemes megjegyezni, hogy többségük vízre érzékeny lehet és nem fény álló, vagyis elektromágneses sugárzás hatására (főként annak UV tartalmára) kifakul, elhalványodik. Különösen a filctoll színanyagának rossz a fényállósága. A nyomtatáshoz használt fekete nyomdafesték összetétele a 20. századig nem változott, korom, lenolaj és gyanta alkotja. Nedvességre nem érzékeny, azonban az alkalmazott nyomtatási eljárástól függően fizikai behatásra kophat, ledörzsölődhet. A pergamen okleveleken, címeresleveleken díszítésként és a címerképek festőanyagaiként különböző festékrétegeket és fémfóliákat figyelhetünk meg. Az ásványi pigmenteket és növényi színezékeket mézga, vagy tojás kötőanyaggal rögzítették a pergamen felületére. Alapozást ezek alá többnyire nem alkalmaztak. Az arany- és ezüstfüst alá krétás és bólusz alapozást vittek fel, majd erre tojásfehérjével rögzítették a fémfóliát, végül achátkővel fényesítették. A címerképek aprólékos növényi indamotívumokat alkalmazó háttérdíszítését általában kagylóarannyal (mézga kötőanyagú aranypor), vagy tojással kötött ezüstporral festették. A 18. századtól már egyre gyakrabban találkozunk az arany pótlására alkalmazott rézfóliával, ami onnét ismerhető fel, hogy az oklevél hátoldalán zöld színű foltként mutatkozik az „aranyozott” terület. A pergamennek a környezeti páratartalom változását követő mozgását a merevebb festékréteg és fémfólia nem tudja követni, ezért gyakori ezek re-15
