ISDIAH International Standard for Describing Institutions with Archival Holdings. Levéltári anyagot kezelő intézmények leírásának nemzetközi szabványa. 2008. Kézirat, 84 oldal.
FÜGGELÉK: TELJES PÉLDÁK
58 betöltő gróf Batthyány Lajos kitartó szervező munkájára volt szükség. Az ő felhívásai nyomán folyamatosan gyűltek az iratok, és mennyiségük lassan annyi lett, hogy elhelyezésükről és feldolgozásukról gondoskodni kellett. A nádor végül az eredetileg kijelölt épületben két szobát bocsátott a levéltár rendelkezésére. Így jött létre – 33 évvel a létesítését kimondó törvény meghozatala és hét évvel a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv megalapítása után – az Ország Levéltára, későbbi közkeletű nevén: a „régi Országos Levéltár” amelynek szervezetét 1765-ben véglegesítették. Az intézmény 1784/1785 folyamán Budára, a fővárosba költözött. A „régi Országos Levéltár” elsősorban a rendi országgyűlést és a nádort szolgálta. A királyi kormányhatóságok (Kancellária, Helytartótanács, Kamara) irataira nem terjedt ki a hatásköre. Feladatai sorában első helyen állt az iratok átvétele, megőrzése és feldolgozása. Az Országgyűlés és a nádor rendszeresen, olykor pedig magánszemélyek és családok is a levéltárba juttatták irataikat. A polgári forradalom és szabadságharc idején (1848–1849), Magyarországon is napirendre került a létrehozó szervezet kiszolgálására létesült levéltári intézmény felváltása egy nyitott, alapvetően a történeti tudományos kutatást szolgáló új típusú levéltárral. A forradalom és szabadságharc bukása megakadályozta e terv végrehajtását. A neoabszolutista osztrák kormányzat idején, amikor nem működött országgyűlés, nem volt nádor és országbíró, természetesen szünetelt a régi Országos Levéltár gyarapodása. A 350–400 folyóméternyi levéltári anyagot őrző intézmény fölött azonban minden szempontból eljárt az idő, és amikor az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követően helyreállt a parlamentnek felelős magyar kormányzat, a történésztársadalom ismét kezdeményezte egy teljesen új „magyar királyi államlevéltár” létesítését. 1874. szeptember 19-én a minisztertanács elrendelte, hogy az országos levéltárnak rendeljék alá a volt kormányhatóságok levéltárait és irattárait, továbbá az időközben Budapestre szállított magyar és erdélyi kancelláriai, valamint erdélyi főkormányszéki levéltárakat. Ez a felsorolt levéltáraknak a régi Országos Levéltárral való egyesítését jelentette. Így jött létre az új Országos Levéltár. Az új Országos Levéltár története 1945-ig Pauler Gyula (1841–1903) közel harminc éven át, haláláig állt a Magyar Országos Levéltár élén. Mindjárt kinevezése után nyugat-európai tanulmányutat tett, amelynek során több országban tanulmányozta a levéltárak szervezetét és munkáját. Hazatérve külföldi tapasztalatait felhasználva fogott hozzá a Levéltár megszervezéséhez. Az intézmény 1874-ben 10 000 folyóméter levéltári anyagot őrzött. Ez az állomány az 1870-es évek második felében jelentősen, utána viszont csak kisebb mértékben gyarapodott. 1903-ban 15 000 folyóméternyi levéltári anyag sorakozott a raktárak polcain. A Levéltár mostoha körülmények között működött ezekben az évtizedekben. Pauler Gyula működése idején a különböző levéltártestekben fennmaradt 1526 (a középkori Magyar Királyság vége) előtt keletkezett iratok (oklevelek) kiemelésével és egy gyűjteménybe történő összevonásával az 1890-es évekre létrejött a mai diplomatikai levéltár magja, a középkori oklevelek gyűjteménye. Ennek első darabja, az intézményben őrzött legrégibb eredeti oklevél, 1109-ből való. A megjelentetett kiadványokat néhány levéltár-ismertető és a levéltári jogszabályok gyűjteménye képviselte. Ebben az időszakban az egyre szaporodó igazgatási feladatok (nemesség-igazolási és községi törzskönyvezési ügyekben szakvéleményezés stb.) nagymértékben hátráltatták a levéltári feldolgozó munkák végzését. Ugyanakkor a Levéltár tudós munkatársai jelentős egyéni történetírói és forrásközlési tevékenységet fejtettek ki. 1911-ben végre döntés született az új levéltárépület építésének előkészítéséről. Helyszínül a Levéltár által a budai várépületben ideiglenesen használt Bécsi kapu téri ház telkét jelölték ki. Két év múlva, 1913. október 13-án a régi épület bontásával kezdődött meg az építkezés. Ekkor már új főlevéltárnok, Csánki Dezső (1857–1933), állt a Levéltár élén. A következő évek az építkezéssel és az új épületbe való átköltözés előkészítésével teltek. Akkoriban 31 fős levéltári személyzet tevékenykedett, közülük 14 tudományosan képzett levéltáros. Az első világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, az 1918–1919. évi forradalmak megzavarták az intézmény hétköznapi életét. Harci cselekmény ugyan nem érintette a levéltárat, a katonai behívások, a pénzhiány és a különböző szükségintézkedések azonban nem múltak el nyomtalanul. 1914 ősze és 1915 tavasza között szünetelt az építkezés, majd 1917 végén, amikor már nem sok hiányzott a befejezéshez, szinte teljesen leállt. A háború után azonban, az új kulturális miniszternek, gróf Klebelsberg Kunónak köszönhetően, kiemelkedő események következtek be a levéltár életében. 1922-ben először – a tudományos jelleg
