7. Levéltárkezelői ismeretek. Oktatási segédanyag a tanfolyami hallgatók részére. Összeáll. Dóka Klára. Bp. 2001. MOL 223 p.

1. Irattani alapfogalmak

vizsgálásához stb., ezért gyakran vették igénybe írástudó egyházi személyek segítségét. Hitelesheiyi tevékenységet a püspöki székhelyeken működő ún. székeskáptalanok, néhány egyéb városban szervezett társaskáptalanok, valamint egyes szerzetesrendek intézményei végezhettek. Működésüket I. Lajos király 1351ben szabályozta. A hiteleshelyi írásbeliség az egyházi adminisztráción kívül két fő tevékenységre terjedt ki: - az uralkodótól, bíróságtól vagy országos méltóságtól érkező megbízások végrehajtására és arról jelentés készítésére, - magánszemélyek részére közhitelű okiratok készítésére. (E munkájuk az 1874-től rendszeresített közjegyzői tevékenységnek felel meg.) A híteleshelyek eleinte a fontosabb okleveleket két példányban állították ki. Egyiket kiadták az érdekeltnek, a másodpéldányt megtartották saját sekrestyéjükben, és szükség esetén arról hiteles másolatot (átírást) adtak. így elérkeztek a fejlődésnek arra a fokára, hogy az általuk írt oklevelek szövege megmaradt náluk. Már a 14. század végén, a 15. század elején egyre terjedt az a megoldás, hogy a kapott írásbeli parancs (királytól) vagy felkérés (nádortól stb.) hátlapjára feljegyzéseket, sőt válaszfogalmazványokat írtak és ezt tették el, s őrizték meg. Míg a hiteleshelyek írásbeliségének nagy része a világiak céljait szolgálta, addig a püspöki, érseki székhelyeken az egyházi adminisztráció alakult ki. Az írásbeliség elterjedésének negyedik fontos területe a középkorban a városok írásbelisége volt. A kiváltságokkal rendelkező településeknek érdeke volt a jogbiztosító iratok biztonságos őrzése, a városi közösséghez tartozók adatainak, az általuk befizetett adónak, a város kiadásainak stb. rögzítése. A valamennyi területet átfogó városkönyveket az 1300-as évektől különféle nyilvántartások (polgárkönyvek, adólajstromok, teleknyilvántartások stb.) váltották fel.