6. Iratkezelő és irattáros ismeretek. Jegyzet a középfokú irattáros tanfolyamok résztvevői és oktatói számára. Szerk. Dóka Klára. 2. bőv. kiad. Bp. 2000. MOL 279 p.

III. Irattári ismeretek - 2. Irattári feldolgozás

A selejtezés története Az irattári selejtezés mai gyakorlata viszonylag hosszú fejlődés eredményeként alakult ki. A mai kategóriával köziratnak tekinthető iratok mennyisége a XVIII-XIX. században vált olyan tömegűvé, amely szükségessé tette az iratok nagyarányú selejtezését. Ekkor az volt az alapelv, hogy az ún. régi iratokat (1711, majd később 1791, 1849, 1867 előtti iratok) meg kell őrizni teljességükben, s a tiltott évek utáni anyagból szinte teljes egészében kiselejtezték azokat az iratokat, amelyeknek jogbiztosító jellege megszűnt (ez általában 32 év után következett be). A XIX. század végétől az államigazgatási szerveknél már készültek ún. iratselejtezési szabályzatok, amelyek meghatározták a kiselejtezhető, illetve a megőrizendő iratok körét. S kezdett alakulni az a gyakorlat is, hogy a vármegyei és városi iratok selejtezési tervét véleményeztették az Országos Levéltárral. Mindez azonban az országban működő iratképzőknek csak egy szűk körét érintette. A többi szervnél az értéktelenné vált iratok sorsa teljesen bizonytalan volt. Például 1945 előtt a vonatkozó jogszabályok a vállalatok számára 10 éves őrzési időt írtak elő. Ebből az következett, hogy nem egy vállalat a 10 évnél régebbi anyagát egyszerűen megsemmisítette. 1945 után, de különösen 1948-49-ig, elsősorban politikai okokból történő szubjektív értékítéletek alapján pótolhatatlan értékek vesztek el örökre. A szakszerű iratselejtezés átfogó igényű jogi szabályozását és megszervezését elsőként az 1950. évi 29. levéltári törvényerejű rendelet és a végrehajtására kiadott 185/1951. (X. 23.) Mt. rendelet végezte el. E jogszabályok első alkalommal szabályozták, tették kötelezővé országosan valamennyi állami szerv számára az iratselejtezést. A kormányrendelet és a végrehajtás tárgyában kiadott tárcaszintű utasítások 5 éves irattári őrzési időt írtak elő. Ennek letelte után egy évvel a tárcák által kiadott ún. ügykörjegyzékek alapján lehetett az iratokat selejtezés alá vonni. (Az ügykör egy adott szerv vagy szervtípusnál a hasonló vagy rokon tárgyú egyedi ügyeknek az összességét jelenti. Ügykörjegyzéken azoknak az ügyköröknek a rendszerbe foglalt jegyzékét értjük, amelyek valamely szervnek a hatáskörébe tartoznak.) Az ügykörjegyzékek kimunkálásában már a levéltárosok is részt vettek, így a rendelet nagy érdeme volt, hogy a levéltárak ellenőrzése alá vonta az iratselejtezést, és csökkentette az iratok értékelésekor jelentkező legnagyobb veszélyt, a szubjektivizmust. Hátrányaként említhetjük, hogy az ügykörjegyzékek nem vették figyelembe az iratkép-