6. Iratkezelő és irattáros ismeretek. Jegyzet a középfokú irattáros tanfolyamok résztvevői és oktatói számára. Szerk. Dóka Klára. 2. bőv. kiad. Bp. 2000. MOL 279 p.

I. Igazgatási ismeretek - 1. Irattani alapfogalmak

Az irat Az írás műveletének terméke az irat Az 1995-ben elfogadott levéltári törvény megfogalmazása szerint irat minden olyan szöveg, számadatsor, térkép, tervrajz és vázlat — a megjelenés szándékával készült könyvjellegű kézirat kivételével —, amely valamely szerv, illetőleg személy tevékenységével kapcsolatban bármely anyagon, alakban, bármely eszköz felhasználásával és bármely eljárással keletkezett. Ebben a megfogalmazásban a „bármely anyagon, alakban, bármely eszköz felhasználásával és bármely eljárással" kitétel nyilvánvalóan arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a számítógépre vitt, lemezen, hangszalagon, filmen, fényképen, fénymásolat formájában megjelenő írásmű is irat. A kialakult gyakorlat alapján a törvény nem kívánt foglalkozni az írás műveletének olyan termékeivel, mint a sírfelirat, a különböző személyek, események, emlékét megörökítő táblák, amelyeket hallgatólagos közmegegyezés alapján általában nem tekintünk iratnak. Van azonban elvi alapja is annak, hogy ezeket kizárjuk az „irat" fogalomköréből. Azt az írásművet ugyanis, ami a legszélesebb nyilvánosságnak szól, tehát nincs címzettje, illetve ami a megjelentetés szándékával készül (könyv, folyóirat) általában nem tekintjük iratnak. Ebből következik, hogy iratnak csak az az írástermék minősül, amit meghatározott szervhez, személyhez, közösséghez intéztek, amelyeknek meghatározott címzettje van, illetve amit a létrehozója saját használatára készített, s a saját emlékezetének a támogatását szolgálja. Az utóbbi értelemben irattá válhat azonban egy újságkivágat vagy röpirat-gyűjtemény is, amelyet valamely szerv vagy személy saját részére a maga speciális szempontjai szerint állított össze, s bizonyos mértékig a létrehozójának működését dokumentálja. Ugyanez áll az olyan kép- és hanganyagra is, amely valaki vagy valamely szerv működésével összefüggésben keletkezett. A történeti forrástudományoknak azt az ágát, amely az iratokkal foglalkozik, irattannak nevezzük. Az irattannak két fő területe van: a középkori irattan, vagy oklevéltan, latinul diplomatika és az újkori irattan, vagy — az e kérdéskörrel legintenzívebben foglalkozó német tudományosság Akten-kunde kifejezése nyomán — aktatan. Az irattannak a középkori oklevelekkel foglalkozó ágát a jogtudomány részeként már viszonylag korán kezdték kimunkálni, tekintettel arra, hogy sok hamisítás történt — és csak a legszigorúbb forráskritikai tanulmányozás alapján lehetett megállapítani valamely oklevél valódiságát. De csak J. Mabillon „De re diplomatica" (Párizs, 1681) c.