Tamáska Péter: Gondolatok a számítástechnikai adathordozók archíválásának kérdésköréhez. Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. 3–10.

— ügyviteli értéküket elvesztették-e már? — megfelelnek-e az irat definíciójának, ill. nem minősülnek-e közzétételre szánt, könyvjellegű kéziratnak? Tekintsünk el itt egy pillanatra a szerzők eszmefuttatásától, s vessünk pillantást e kérdéskör más részeire is. Azon 'túl, hogy az említett tvr. a számítógépes adathordozókat iratnak minősítette, 'még ikét rendelet született velük kapcsolatban, azonban egyikük sem mondható átfogó jelentőségűnek. A belügyminiszter íl/198-1. (I. 27.) BM. sz. rendeletében ugyanis csak a számítástechnikai rendszerek titok-, vagyon- és tűzvédelméről intézkedett. A rendelet 8. szakasza az állam- és szolgálati titkot tartalmazó adatállomány nyilvántartását és törlését, a 12. a törlések jegyzőkönyvezését, a 13. pedig a titkot képező adatok jegyzékének elkészítését írja elő. Tapasztalataink szerint az érintett szervek eléggé felületesen tesznek eleget ezen előírásoknak. A belügyi intézkedést követően jelenték meg a KSH elnökének irányelvei e rendelet végrehajtásáról, amelyekben útmutató található a programok és ezek dokumentációi, az elsődleges és származtatott adat, irat és információhalmaz nyilvántartásáról, 'majd a KSH 1/11983. (X. 13.) sz. rendelkezése szabályozta a statisztikai adatok számítástechnikai úton történő rögzítését, feldolgozását és tárolását ás. A rendelkezés 8. szakasza előírja, hogy a fontosnak minősülő adatállományokat 15 évig kell megőrizni, s ezelkből a történeti értékűnek számítók levéltárba adandók. A 9. szakasz szól az adatállományok karbantartásáról és irattározásáról, a 10. pedig azt mondja ki, hogy az ily módon megőrzött adatállományokról és ezek dokumentációiról nyilvántartást kell vezetni. A 15. szakasz a nyilvántartási rendszer kialakítására, ezen belül a megőrzési és törlési idők meghatározására, s az ezekkel kapcsolatos ügyrend elkészítésére ad útmutatást, tehát kvázi „irattári tervek" elkészítését írja elő. Az érintett szerveknek ezeket még (1984 júniusáig el kellett készíteniük, de a végrehajtás rendkívül felületesnek bizonyult. Ebből következik, hogy bár a legfontosabb magyarországi adatállományokat illetően léteznek nyilvántartások, a „levéltárivá érett" vagy érendő állományok további sorsáról nem történt érdemleges intézkedés. 1985-ben a Pénzügyminisztérium adott ki útmutatót a számítástechnika alkalmazására vonatkozó jogszabályokról és irányelvekről: ebben különösképp a 4.43 pont érint minket,9

amely a számítástechnikai adatok, adathordozók levéltári megőrzésére vonatkozó jogszabályokat foglalja össze. Mindez azonban korántsem kielégítő. Érezve a kérdés megoldatlanságát, az UMKL e témakörben újabb tanulmány megírására adott ki megbízást. Az 1987 áprilisában leadott tanulmányban Sáli Attiláné a levéltári tvr. kiegészítéséhez olyan szempontokat dolgozott ki, amelyek a kérdést végleg szabályozó végrehajtási utasítás előkészítését célozták.10

Részletesen megvilágítja az elaborátum a mágneses adathordozók tárolási rendjét, s beilleszthetőségét az irattározás kialakult formáiba, kitérve az adatállományok dokumentációjára és az adatvédelmi szabályzatokra is. Időközben a KSH ösztönzésére Információszabályozási Munkabizottság jött létre, amely 1987. júniusi ülésén úgy 'találta, hogy szükségessé vált a hazai Információáramlás magas szintű, átfogó jogi szabályozása. Informatikusok és jogászok együttműködésével hamarosan elkészül a szabályozás részletes tervezete, amelynek „érett" változatát szélesebb körben kívánják megvitatni.11 Visszatérve az elemző tanulmányra, megállapíthatjuk, hogy az információ elvonatkoztatható az őt hordozó anyagtól, s így a szorosan vett történeti értékelésük a hagyományos és a gépi adathordozók esetében is azonos elveken 6