Reisz T. Csaba: Történelem egy kattintásra? Klasszikus forráskiadás és/vagy levéltári adatbázisok. Századok, 152. (2018) 3. 685–694.
ISMERT FORRÁSOK – ÚJ ÉRTELMEZÉSEK - B. Szabó János – Bollók Ádám: A „szavart–türk dosszié”. A 9. századi kelet-európai steppei vándorlások 16–17. századi párhuzamok tükrében
A „SZAVART–TÜRK DOSSZIÉ” 536 folyamatában egyes népek – például a kitajok, és a velük rokon nyelvet beszélő mongolok – esetében gyakran fontos szerep jutott az elhunyt uralkodó özvegyének, vagy egyes közeli nőrokonainak is. Ezek után került sor a beiktatási rítusokra, amelyek esetenként több napig tartottak és több különböző elemet is magukba foglalhattak. Ezek között csak egy volt – ám a kései időszakra az egyik legfontosabbá vált –, hogy a választásban résztvevő négy vagy hét kiemelkedően fontos személy egy fehér vagy fekete nemezszőnyegen felemelte, körbehordozta, majd a trónjához vitte az új uralkodót. 226 A választás aktus ához kötődött a pajzsra emelés rítusa a késő római világban is. A korábbi, a barbár törzsekhez kapcsolódóan feljegyzett adatok után az első római uralkodó, akinek a megválasztását a hadsereg pajzsra emeléssel tette nyilvánvalóvá, a II. Constantinusszal (ur. 337–361) szemben a galliai legiók által 360-ban augustusszá kikiáltott Iulianus volt.227 Ezt követően a pajzsra emelés szokása végigkísérte a késő ókor következő három évszázadát.228 A kutatásban gyakran feltűnő sommás megállapítások árnyalására hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy habár a pajzsra emelés ebben az időszakban rendszeres eleme volt a császárrá avatás rítusainak, korántsem minden császár esetében tűnik fel a forrásokban. Az egyes késő ókori császárbeiktatások lefolyását részletesen ismertető De ceremoniis példái alapján ugyanis jól megfigyelhető, hogy a császárválasz tás legitimitásának hadsereg általi elismerését – a katonai nyakpereccel (torques , görög maniakion) történő „koronázással”, a hadijelvények magasba emelésével és az akklamációkkal együtt – jelző pajzsra emeléssel akkor találkozunk, ha az előző császár életében nem került sor utódjának császári beiktatására. 229 Azok esetében, akik már elődeik életében beiktatott társcsászárként augustus szá váltak (így II. Leó [ur. 473–474] és I. Justinianos), a pajzsra emelésre nem volt szükség. A társcsászárt eredetileg augustus a koronázta meg, a korábbi augustus halála után pedig az egykori társcsászár legitim módon folytatta a korábban megkezdett uralkodását.230 I. Anastasios (ur. 491–518) és I. Justinos (518–527) esetében viszont más volt a helyzet; elődeik, Zénó (ur. 474–745, 476–491) és I. Anastasios halálakor 226 Karl A. Wittfogel – Chia-sheng Fêng: History of Chinese Society, Liao, 907–1125. Philadelphia 1949. 223–224., 274–275.; Ron Sela: Ritual and authority in central Asia: the khan’s inauguration ceremony. Bloomington 2003.; Ivanics M.: Hatalomgyakorlás i. m. 76–87. 227 Ammianus Marcellinus, Res Gestae 20.4: Ammianus Marcellinus: Róma története. Ford. Szepesy Gyula. Bp. 1993. 218. 228 A vonatkozó adatokat legutóbb összeállította Apostolos G. Mantas: Die Schilderhebung in Byzanz – historische und ikonographische Bemerkungen. Βυζαντινά 21. (2000) 537–582. 229 Lásd a Constantine N. Tsirpanlis: The Imperial Coronation and Theory in „De cermoniis aulae byzantinae” of Constantine VII Porphyrogennitus. Κληρονομία 4. (1972) 63–91. által összeállított adatsort. A bizánci maniakionra lásd Christopher Walter: The Maniakion or Torc in Byzantine Tradition. Revue des études byzantines 59. (2001) 179–192. 230 Vö. De ceremoniis I.94–95: Constantine Porphyrogennetos: The Book of Ceremonies i. m. I. 431–433.
