Körmendy Lajos: Az optikai lemez levéltári alkalmazása. Levéltári Szemle, 44. (1994) 2. 29–32.

Az optikai lemez képminősége messze elmarad a mikrofilmétől, de ennél a kérdésnél több szempontot is figyelembe kell venni. Bár papíron az optikai lemezkép felbontóképessége (élessége) csak kb. huszada a mikrofilmének (200— 400 dpi, azaz 4—8 vonalpár/mm szemben a film 100—150-es értékével), de az általánosan alkalmazott javító algoritmusoknak köszönhetően a valós kép sokkal jobb a vártnál. Az óvatosság azonban nem árt, és optikai lemez csak olyan iratoknál javallott, ahol túlnyomórészt gépelt, nyomtatott szövegeket kell rögzíteni, tehát a „szuper élesség" nem követelmény, mint általában a történeti iratok, de különösen oklevelek vagy térképek esetében. Sajnos nincs elfogadott szabvány, illetve az egész rendszer erősen hardver- és szoftverfüggő, és ez nagyon bizonytalanná teszi a jövőbeni alkalmazást. (A mikrofilmnél ez nem gond, azaz szinte teljesen bizonyos, hogy 100—200 év múlva is találunk olyan gépeket, melyekkel olvasni tudjuk azokat.) Optikai lemeznél nagy probléma, hogy csak azonos rendszerekkel lehetséges átalakítás nélkül az adatcsere, tehát pl. egy Thompson rendszert vásárló levéltár nem használhatja a szomszédos társintézmény Canon rendszerrel írt lemezét. Még nagyobb gond, hogy elavulás, amikor hardver- vagy szoftverváltás következtében válnak olvashatatlanná a lemezek. Természetesen elméletileg minden adat konvertálható, de ez nagyon drága megoldás, és az adatvesztés nagyon valószínű. A régóta számítógépet használó országokban, pl. az Egyesült Államokban komoly, és sokszor megoldhatatlan gond a pár évtizeddel ezelőtt keletkezett adathordozók olvasása. Fentebb előnyként szerepelt a sokoldalú és precíz visszakeresés. Az adatelőkészítésnél (írásnál) viszont ez nagy munkaigényként jelenik meg. Ha pl. egy iktatószám-sorrendben lévő állagot kívánok optikai lemezre rögzíteni, és csak az iktatószámot rendelem az ügyiratok képéhez, akkor a visszakeresésnél is csak azt tudom meg, hogy melyik pl. a 14562/38-as ügyirat. Ezért kár lenne ilyen drága berendezést használni. Ha viszont az egyes ügyiratok tárgyát (is) felveszem az adatbázisba, akkor a rendszer hatékonyságát már jól kihasználom, de ez már hatalmas előkészítő-adatfeldolgozó munkát követel. A példából kiderül, hogy optikai lemezre rögzíteni csak legalább ügyiratszintig lemenőén feldolgozott-előkészített iratanyagot szabad. (Azt természetesen a levéltár felelős munkatársának — igazgatójának — kell tudnia, hogy vannak-e olyan irategyüttesek, melyeknél érdemes ilyen részletes feldolgozást végezni.) Ez más szempontból nézve rugalmatlanságot jelent, hiszen pl. mikrofilm esetében csomószinten történő nyilvántartástól, ill. a manuális kereséstől a darabszintig történő regisztrálásig, ill. az automatizált visszakeresésig minden alkalmazás lehetséges. A beruházás mind az optikai lemez-, mind a mikrofilmrendszer esetében meglehetősen drága. Az összehasonlítás azért kockázatos, mert forgalmazótól, kedvezményektől és konfigurációtól függ a beszerzési ár. Jelenleg egy optikai lemezes egység ára kétmillió forint körül van, ezzel naponta 1000—1500 oldalnyi iratot lehet rögzíteni anyagtól és előkészítéstől függően. (Bár a mikrofilmrendszer gépei olcsóbbak, a filmlabor kiépítésének költségei miatt eltűnik az előny.) A fenntartási-működtetési költségeknél viszont már nagy különbségek vannak. Azonos felvételszámot tekintve a mikrofilm-nyersanyag ára csak ötödehatoda az optikai lemez árának. (Ez utóbbi kb. 24 000 Ft.) Kétségtelen viszont, hogy egy mikrofilm műhely járulékos költségei sokkal magasabbak, tehát a végső különbség nem ilyen nagy. összegezve az előző oldalakon leírtakat elmondhatjuk, hogy az optikai lemez egy óriási teljesítménnyel bíró, és valószínűleg nagy jövő előtt álló technikai eszköz. Elsősorban irodai alkalmazásra fejlesztették ki, és ezek a korlátok mindenképpen figyelembe veendők egy esetleges levéltári alkalmazásnál. Nem-31