MUNKATERVEK, BESZÁMOLÓK, HOSSZÚ TÁVÚ KONCEPCIÓK

Szögi László: Az egyetemi levéltárak feladatai. • 1986. [LSZ 1986/3. 3-10. p.]

nak egy része, míg onnan az egykori közös gazdasági hivatal iratait adták át. Ugyanígy adtak át az Állatorvostudományi Egyetem Levéltárának az egykori Institutum Veterinarium nálunk fellelt első protocollum kötetét, korábban pedig a Műegyetem Levéltára kapott vissza iratokat a Magyar Országos Levéltárból. Az egymás közötti ésszerű iratcserét a jövőben is folytathatjuk, de emellett azt is el kell mondanunk, hogy az egyetemi szaklevéltárak számára igényeljük azokat az iratsorozatokat, amelyek a korábbi évtizedekben vagy akár még régebben kerültek rendeleti úton, vagy iratgyűjtés keretében a területi és országos levéltárakba. A félreértéseket elkerülendő csak kifezejetten egyetemi provenienciájú iratokra gondolok, amelyek szervesen kapcsolódnak az egyetemi levéltárak gyűjteményébe, és csupán különböző történelmi okokból kerültek el az egyetemekről. Nyilvánvaló az is, hogy az egyetemek csak akkor igényelhetik régebbi irataik visszaadását, ha biztonságos elhelyezéséről és kutatásáról gondoskodni tudnak. Nagyon reméljük, hogy a gyűjtőkörök ilyen pontosítása megértésre talál a társintézmények vezetőinél és munkatársainál. Az egyetemi levéltárak gyűjteményében külön fontossággal bírnak a tanszéki, intézeti és klinikai iratanyagok. Bár elsődleges feladatunk a központi hivatalok iratainak begyűjtése, mégis minél előbb el kell kezdeni a tanszéki iratok felmérését, és a veszélyeztetett anyagok begyűjtését, hiszen tudománytörténeti szempontból sokszor itt vannak értékesebb források. A feldolgozás során itt viszont nagyobb súllyal jelentkezik majd a selejtezés problémája. E munka elvégzése nem tűr halasztást, mert e kis szervezeti egységeknél sok esetben a vonatkozó előírások ellenére sincs szabályos iratkezelés és nincs irattár, s ha van is, megőrzése mindenképpen esetleges, nagymértékben szubjektív tényezőktől, a vezetők személyétől függ. Tanszékekről kerülhetnek elő olyan anyagok is, amelyek levéltáraink gyűjteményének sajátos részét alkothatják, s ezek a professzori hagyatékok. Tudomásom szerint ilyen hagyatékok valamennyi egyetemi levéltárban vannak már, s bizonyos vagyok benne, hogy számuk a jövőben erőteljesen fog gyarapodni. E témakörben az egyetemi könyvtárak kézirattárai és az egyetemi szaklevéltárak gyűjtőkörének pontosabb elhatárolását kell elvégezni. A könyvtárak és levéltárak közötti jó munkakapcsolat esetében ez nem okozhat problémát. Másrészt az egyetemi közvéleményben szélesebb körű propagandát kellene kifejteni annak érdekében, hogy minden professzor előtt ismert legyen az a lehetőség, hogy az egyetem archívuma megőrzi jeles oktatóinak tudományos és személyi hagyatékát. Itt jegyzem meg, hogy e hagyatékokból sokszor kerülnek elő olyan fontos iratok, melyek az egyetemi hivatalok iratsorozataiból ugyanakkor hiányoznak. Hozzá kell tennem, napjainkban egykori tudósaink irathagyatéka a legtöbb esetben részekre szabdalva a legkülönbözőbb közgyűjteményekben található, s az egyetemi levéltárak egyik tudományos feladata éppen az lehet, hogy az adott univerzitás egykori professzorainak hagyatékát felkutassa, s azokról jól áttekinthető részletes segédletet készítsen. Külön kell szólnom arról a forrástípusról, ami az egyetemi élet egyik legjellemzőbb része, s ezek az egyetemi diákélet az ifjúsági egyesületek, a hallgatók politikai, kulturális mozgalmainak írott emlékei. Sajnos a múlt század vagy a századforduló ilyen forrásai ugyancsak hiányosan maradtak ránk, s a meglevő darabokat nagy becsben őrizzük. Nagyon nagy gondnak érzem, hogy a közelmúlt, vagy napjaink egyetemi diákéletének emlékeivel sem jobb a helyzet. Remélem hogy másutt kedvezőbb a kép, de pl. az Eötvös Loránd Tudományegyetemen számtalan diákklub, ifjúsági kör működik, igen sok stencilezett anyagot, 100—200 példányban készített diáklapot adtak és adnak ki, s ezek megőrzése gyakorlatilag teljesen megoldatlan. Meggyőződésem, hogy e lapok és kiadvá-7.