LEVÉLTÁRI ANYAG ŐRZÉSE
Állományvédelem - Szlabey Dorottya: Az írás megmarad? A tintamarás jelensége és restaurálásának módja. Levéltári Szemle, 70. (2020) 2. 33-39.
36 Levéltári Szemle 70. évf . Csersav tartalmú 19. századi tinták Egy 19. századi tintarecept a következő figyelmeztetéssel kezdődik: „Mennél több gálicot5 teszünk a gubacshoz, annál feketébb lesz a tinta. Csakhogy a feketesége nem tartós, és később sárgássá válik. Ha kevesebb gálicot teszünk hozzá, akkor kezdetben halvány, de később annál tartósabban fekete lesz.”6 A régi vas-gallusz és galluszsavas tinták kedvezőtlen tulajdonsága, hogy a vasvegyület apró szemcsékben lebeg a folyadékban, emiatt minősége nem állandó. Ez volt az egyik ok, amiért a 19. században igyekeztek olyan tintát készíteni, amelyben a vasvegyület oldott állapotban van. A tintagyártásban új fordulatot hozott az August Leonhardi által 1856-ban feltalált alizarin tinta. A tinta csak kezdetben tartalmazta a festőbuzér nevű festőnövényből kinyert alizarint, de a névhasználat megmaradt. A csersavat is tartalmazó alizarin tintában a vasvegyület savval, például ecettel oldott formában volt jelen, vagyis nem lebegő szemcsékként. Ezáltal hígabb tintát kaptak, ami lassan feketedett csak meg, ezért színezőanyagot kevertek hozzá, festőbuzér indigóval kevert kivonatát. A vasvegyület (vas(II)–tannát) savfelesleggel oldatban tartása azonban erőteljes savas hatással járt, ami viszonylag rövid időn belül a tintamarás tüneteit mutatta. A tinta divatossága miatt sok kézirat – többek között Victor Hugo tintarajzainak is – pusztulását okozta. Szintén 1856-ban fedezték fel az anilin színezékeket, amelyek hosszabb távon gyökeres változást hoztak a tinta előállításában. Fontos követelmény volt, hogy az írott szöveg már az írás alkalmával jól látható legyen, ne csak néhány hét múlva a vas-sók kialakulásával jelenjen meg a végleges tónus. A vas-gallusz tinta esetében ezt színezőanyagokkal vagy kismértékű előoxidálással oldották meg. Az oxidációt kis mennyiségű sav adagolásával segítették elő, így a tintával írt szöveg azonnal végleges színárnyalatban látszott. A plusz sav jelenléte különösen a savas gyártású papír időszakában, rövid időn belül komoly veszélyt jelentett. A „kék-fekete” néven ismert tinta anilin színezékkel kevert vas-gallusz tinta volt, amellyel simított felületű, enyvezett 19. századi papírra szépen lehetett írni. Neve arra utal, hogy a kezdeti kék színe feketére változott. Az írás tartós volt, de a tinta savtartalma korrodálta az acéltollat, emellett a modern gépi papíron egy idő után már láthatóvá vált a tintamarás első jele, majd idővel az írás átmaródása. (2. kép) A 19. század végére az anilin tinták új generációja háttérbe szorította a vas-gallusz tartalmú tintákat. A sokféle színű – kék, lila, piros, zöld, barna – anilin tinták általában anionos7 színe zékek vizes oldatai, viszkozitásuk megfelelt a 19–20. század első fele íróeszközeinek, de fény hatására színük rövid időn belül megváltozik, könnyen fakulnak. 5 A gálic szulfát-iont tartalmazó vegyület, ebben az esetben vas-szulfát. 6 Városi György kézirata, 1982. 7 Negatív töltésű, savas jellegű oldat. Szlabey Dorottya
