LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA
Tudományos feltárás, forráskiadványok - Avar Anton: Az Országos Levéltár címereslevél-gyűjteményének feldolgozása és digitalizálása (2011-2014). Levéltári Közlemények, 85. (2014). Levéltári Közlemények, 85. (2014) 183-261.
Mérleg található legkorábbi magyar nyelvű armális a Schulpe Emil lovassági százados részére 1866-ban expediáit példány.78 V.b.l. Az oklevelek szerkezete Az armálisok szövegének szerkezete egészen kiadásuk megszűntéig többé-kevésbé megtartotta a hagyományos középkori protocollum - contextus - eschatocollum sémát, és annyira formuláris volt, hogy kis túlzással csak az adományos(ok) neve, a narratio és a címerleírás volt benne a változó szövegrész, mint egyfajta űrlapban. A vizsgálatot a hagyományos latin nyelvű adománylevelek alapján végeztük. A 19 század végén kialakult magyar nyelvű változatok többnyire a régi, eredetileg latin formát követik, de az egyes adományok megfogalmazása már korszerűsítve történik, és ezekre itt nincs módunk kitérni. Az oklevél - és egyben a protocollum - mindig az adományozó címeinek kimerítő felsorolásával kezdődik (intitulatio), és a kollektív címzéssel (inscriptio - például „quibus expedit universis") és a közzététellel (promulgatio - például „memoriae commendamus tenore praesentium") folytatódik. A contextust bevezető általános megfogalmazású, többnyire különböző erényekről és egyéb elvont dolgokról értekező arenga szinte csak az erdélyi okleveleknek mint a középkori diplomatikai tendenciák továbbvivőinek jellemzője. Ezt követi az elbeszélés (narratio), melyben az adományosnak azon tetteit és szolgálatait írták le, melyekkel az adományt kiérdemelte, a nem túlságosan informatív „servitiis ... quae pro locorum et temporum varietate fideliter exhibuit et impendit" megfogalmazástól egészen a 18. századi könyv alakú oklevelekben előforduló sokoldalas, kimerítően részletgazdag, sokszor az illető egész életútját, katonai vagy hivatali karrierjét végigkövető és épp ezért rendkívül értékes és sokoldalú forrásnak bizonyuló értekezésekig. Ezen indoklás után állt maga az adománylevél lényege, az adomány tárgyát leíró rendelkezés (dispositio). Ez aszerint változott, hogy az illető éppen milyen jogállásba emeltetett az adott oklevél által, de alapvetően két részből állt. A szöveg először megnevezte a főadományosokat, és felsorolta az adományban általuk részesülő családtagjaikat és egyéb személyeket, leírta, hogy milyen rangot vagy jogállást kaptak (az itt alkalmazott formulákra már kitértünk), azután pedig hosszan és körülményesen elmondta, hogy mindazon kiváltságokban és jogokban részesüljenek, mint a velük azonos rangú és jogállású személyek. Itt következett az adományozott címer leírása, melyben többé-kevésbé egyértelműen leírták azt, szintén bizonyos formulákra támaszkodva, de alapvetően igen szabadon fogalmazva, a végén pedig utalással az oklevél élén elvben megfestett címerképre. Ezt szintén a többi, címert viselő személlyel azonos jogokra való hivatkozás követte, kiegészítve annak bő lére eresztett felsorolásával, hogy mely (főleg hadi) eseményeken és mely tárgyakon viselhetik a kapott nemesi jelvényt. A contextust lezáró megerősítés (corroboratio) rögzítette a megpecsételés tényét, és általában ebből derül ki még annak elkallódása esetén is, hogy eredetileg milyen pecsét került az oklevélre. 78 MNL OL R 64-1. tétel-No. 983/a. 228
