LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Tudományos feltárás, forráskiadványok - Katona Csaba: Szeriális történetírói kánon és levéltári tapasztalat. LSZ 59. (2009) 1.

Szeriális történetírói kánon és levéltári tapasztalat az adott témához nagyon sok helyről kell összekeresni a lehetséges adatokat. Ez utóbbi esetben nyilván nagyobb szerepe lehet az egyéni képességeknek, a strukturális látásmódnak."8 Sűrűn előfordul, hogy egy adott témához több helyről kell összekeresni annak forrásait. Nyilván egyszerűbb a helyzet egy intézménytörténeti kutatás esetében, mint pl. egy társadalomtörténeti kutatáséban. De ismét felverném: a levéltári rend nem kötelez senkit annak követésére, ezzel szemben ad egyfajta eligazítást, amin belül a kutató — a hatályos jogszabályok keretein belül, amelyeket azonban nem a levéltár hoz meg — szabadon kutathat. Tagadhatatlan, ez néha fölöttébb nyűgös dolog: egy téma forrásai több fondban, több épületben, eltérő rendezettségben, más-más segédletekkel megtámogatva, netán több levéltárban, horribile dictu több országban is felbukkanhatnak. Ez gondokat támaszt; időbeli, térbeli, pénzügyi stb. nehézségek merülnek fel — ezt azonban aligha a levéltáraknak kell kezelnie. Gyáni Gábor idézi Wolfgang Ernst magvas gondolatát: „Még egy központosított államban sem mindig a nemzeti archívum az a mágnes, amely minden szétszóródott darabkát magához vonz. Az archívum hiányai cáfolják a történeti teljesség képzetét — így hát az archívum elbizonytalanítja a történelmet." (5.). Briliáns meglátás — mindazonáltal hadd kérdezzem meg: vizionált-e valaki (mármint magán Wolfgang Ernsten kívül) olyasmit, hogy a nemzeti levéltár minden szétszóródott darabkát magához vonz? Egyáltalán olyat, hogy bármelyik levéltár vagy akár a levéltárak, sőt a közgyűjtemények összessége betölthet-e ilyen szerepet? Legfőbbképpen pedig: állította-e bárki, hogy bármiféle intézmény képes erre? Nyilvánvaló, hogy nem. Kényszerből ugyan, de evidenciákat sorolok: számos történeti eseményről nem keletkezett forrás. Ha keletkezett, akkor vagy fennmaradt vagy nem. Ha fennmaradt, akkor vagy levéltárba (vagy más közgyűjteménybe) került vagy nem. Racionálisan gondolkodva aligha fogalmazódhatott volna meg a „történeti teljesség képzete", miért kell hát talminak bizonyuló erkölcsi fölény vagy valamiféle nagy felfedezés tudatában annak cáfolatát keresni és Heurékát kiáltani, mint azt Ernst teszi? Nem volt még gyakorló kutató, aki ne érezte volna a csalódás kesernyés ízét, amikor egy adott téma forrását nem lelte a levéltárban (vagy máshol). De vajon a legtöbb esetben mennyi esélye van arra, hogy ezt az űrt máshol pótolja? A levéltári iratok történeti értéke relativizálódik az alábbi állítás fényében is: „A levéltár [...] egy bizonyos »nyelven« , a levéltári iratok rendszerébe kódolt szerkezet, magyarán: egy meghatározott nézőpont jegyében utal a történelmi múltra." (5.). Ez megint olyan „felfedezés", amely voltaképpen nem az: ugyan ki törne lándzsát amellett, hogy „a múlt" ott van a levéltárban, ott és csakis ott, de ott aztán hiánytalanul. Természetesen válogatás a levéltári anyag is, egy bizonyos rend(szer) szerinti válogatás, ergo nem teljes — de mindenféle forrásgyűjtemény az, egy magánlevelezés is, egy bolt számláinak összegzése is stb., épp csak e válogatások más szempontrendszer szerint jöttek létre. Elvitathatadan, hogy akadhat kutató, akinek témáját könnyebb megközelíteni e más szempontrendszerek szerint. Ám feltéve, de meg nem engedve tán mégis modellezhető, hogy olyan is van, akinek kutatását megkönnyítette a levéltár látogatása és a levéltári rendszer. Netán fogjuk fel úgy, ahogy akkor az ő történetírói működése pusztán ez által értéktelenebb lenne? „így nem tartható tovább az a szilárdnak tetsző levéltártudományi, egyúttal történetírói dogma, miszerint a levéltár testesíti meg a tudás múltra vonatkozó közvetien referencialitását. E felfogás értelmében tartják a levéltári iratot elsődleges történeti forrásnak. A levéltár — a kijelentés nyilván sokakban (történészekben és levéltárosokban) kelt majd 8 KAPOSI, 2008.11. 31