LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Oktatás, művelődés, levéltárpedagógia - Bedécs Gyula: Iskola és levéltár: néhány módszertani tapasztalat a levéltári anyag felhasználásáról a középiskolai történelemoktatásban. • 1985. [LSZ 1985/3. 52-58. p.]

lebb áll a tanulókhoz, gyakran csábító, figyelemfelhívó tartalmánál fogva, olvasása pedig egyáltalán nem okoz gondot. Mindezen előnyökkel a levéltár nem rendelkezik. Nem adhatja kézbe darabjait, nem elemeztethetjük eredetiben őrzött kincseit. Gyakorlati munkára •— ami alsós évfolyamoknál hasznos módszer — alig van lehetőség. A források ugyan egyediek és egyedülállóak, de gyakran nem olyan olvasmányosak és a figyelmet sem vonzák ügy, mint a könyvtárban található források. Ráadásul egész sor külső gát is emelkedik. Nincs megfelelő nagyságú és berendezésű terem, hiányzik a technikai apparátus (pl. jó minőségű gyorsmásolók), amivel az előbbi hátrányokat enyhíteni lehetne. Felmerülhet, hogy ennyi gát és kizáró elem ellenére érdemes-e levéltári foglalkozásokat tartani, hiszen számos kutatóintézményt nem ismernek a tanulók. Ez igaz, de ha a levéltárat nem ismerik, a történetírás helyi műhelyét nem ismerik meg, és nincs fogalmuk a tankönyvek és szakkönyvek mögött álló apparátusról és az azok létrejöttét megelőző munkáról. Ha hiányos a kort megőrző forrásokról és dokumentumokról alkotott kép — vagy ha egyáltalán nincs képünk róla —, nem tudunk a történelmi valóságról sem megfelelő bizonyító erővel érvelni. Pl. az iskolában — ha nem is sokat és nem is részletesen — szólunk az írásbeliség kialakulásáról, későbbiekben újra és újra lesz szó a törvényhozásról, az államszervezetről, az államapparátus munkájáról, de mindez gyökértelen az általuk termelt iratok tömegének, a jegyzőkönyvek köteteinek látványa nélkül. Van egy másik példa: éveken keresztül beszélünk a nemesi kiváltságokról, de mennyivel kézzelfoghatóbb és elképzelhetőbb, ha konkrét képük is van a tanulóknak egy ilyen kiváltságot biztosító adománylevélről. Persze vannak a levéltári foglalkozásokat megkönnyítő tényezők is. Az egyiket az iskola nyújtja a tankönyvek és szemelvénykötetek révén. Az új tankönyvek^ rengeteg forrással dolgoznak. Ezek egyfajta kötőerőt jelentenek a forrásőrző helyekhez. A másik — fontosabb tényező •— magában a mozgalomban rejlik. A honismereti mozgalom — mint az előzőekben volt szó erről •— a komplexitásra épít és ebben a levéltár szerepe elengedhetetlen. A múzeumi és könyvtári foglalkozások pedig előkészítik, megalapozzák a levéltári órákat. Mindhárom helyen három lépcsőfoka, fázisa van a foglalkozásoknak. Az első lépcsőben csak a bemutatás a cél. Egy-egy látogatás során általában szólunk az illető közgyűjteményekről. Ezt követően •— tehát a második lépcsőben — a közgyűjteményben folyó műhelymunkával ismertetjük meg a tanulókat. A harmadik fázisban — mintegy befejezve ezt a foglalkozássort — már maguk is részesei lesznek a munkának: életkori sajátosságaiknak, és előképzettségüknek megfelelően gyakorolják a forráselemzést, a tudományos igényű „történetírást". Az első lépcső tehát csak az általános bemutatást szolgálja „egyszerű" levéltárlátogatás keretében. Célunk, hogy információt adjunk az egyes közgyűlteményekről, felvillantva a történelmi kutatás helyszínét, körülményeit, hangulatát. Ebben a fázisban egyáltalán nem érezhetők a levéltár előbb említett hátrányai, sőt a hatalmas polcrendszer látványa, a szinte felfoghatatlan irathalmazban történő eligazodást szolgáló előadás jobban megkapja a tanulókat, mint a könyvtár általános bemutatása. Ekkor kapnak képet a tanulók a történetírói munkáról, a kutatás menetéről, a különböző hivatalok termelte források jellegéről. Természetesen célszerű színesebb, változatosabb módszerekkel dolgozni és kitűnő alkalom, hogy megvalósítsuk a tanár és levéltáros együttdolgozását. A levéltáros adja a szakmai ismereteket, a tanár kérdéseivel diktálja az óra menetét (jobban érzi és tudja, hogy mennyi idő kell a hallottak befogadására 54