LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Levéltári napok, konferenciák - Horváth J. András – Németh Ágnes: Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről. Levéltári Szemle, 67. (2017) 3. 7-26.

Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről 13 tásához. A Kanadai Nemzeti Levéltárban a 2000 óta bevezetett gyakorlat szerint makroértékelést alkalmaznak, amely során nem az iratokat, nem is az iratképző szerveket, hanem azok együttesét értékelik. Ez egyfajta, a levéltári gondolkodáson túlmutató felfogást igényel, aminek eredményeképpen külső szakembereket is bevonnak. A másik, a dokumentációs stratégia, amit az USÁ-ban alkalmaznak, illetve a német levéltárosok a kisebb levéltárakban igyekeznek gyakorlatba ültetni, és így egyfajta horizontális és vertikális sémát alkalmazva lényegre törőbb iratértékelést tudnak megvalósítani. Befejezésül az előadó a levont következtetésekről és konkrét teendőkről ejtett szót, legfontosabbként az országos és helyi jelentőségű iratképzők problematikáját elemezte. Mi a valódi különbség közöttük? Kísérletet kell tenni a nemzeti, országos jelentőség és a különféle lokális érdekkomponensek elkülönítésére, illetve meghatározására. Mindezek eredményeként pedig értékesebb gyűjtőterületi politika kialakítása a cél! Borsodi Csaba, az ELTE BTK dékán-helyettese és történeti intézetének igazgatója „Új kihívások: a levéltáros-képzés átalakítása” címmel tartott előadása elején az elmúlt mintegy hetven év képzéstörténetét idézte fel. 1949-ben hozták létre a levéltáros egyetemi szakot. Ennek alapvetően két fő oka volt, a területi levéltárakban képzett emberekre volt szükség, s mivel az előző rendszer levéltárosait nagyrészt elküldték, új, latinul, németül tudó és olvasó szakemberek kiképzése még inkább szükséges volt. A képzés ekkori formája 1955–1956-ig tartott, ekkorra megfelelő létszámra töltötték fel a levéltárakat, 1960-ig nem is volt igény újabb levéltárosok képzésére, s a szakma ezután is csak kisszámú szakembert igényelt, és az egyetemi képzési rendszer ezt követte. 1969 után, egészen az 1970-es évek végéig nagy tömegben képeztek levéltárosokat, elsősorban kiegészítő szakként, esti, levelezős képzésen. Az 1980-as években a levéltárvezetők is már mind levéltáros végzettségűek voltak. 1998 és 2005 között három különböző képzési rendszer is elindult, sajnos azonban egy teljes évfolyam sem tudott úgy végigmenni, hogy közben ne kezdődjön el egy új rendszer. 2005-re megtervezték a BA-képzést, idő hiányában azonban az MA-t nem, így alakulhatott ki, hogy a két képzési fokozat nem kapcsolódik szervesen egymáshoz. 2009 és 2017 között két évente átdolgozták a képzési rendet, mind a Magyar Nemzeti Levéltár, mind Budapest Főváros Levéltára szakmai véleményét kikérték, mivel az egyetem fontosnak tartotta, hogy a szakma kifejezésre juttassa, mire van szüksége a képzésben. Jelenleg a BA-n a történészhallgatók 50 kredit mennyiségű levéltáros órát hallgatnak, míg az MA nyújtja a teljesebb körű levéltárosképzést. A létszámstatisztikák alapján mind 2016-ban, mind 2017-ben három fő járt a mesterképzésre. A 2013-as szakértékelések után 2015-ben indult a legújabb képzési rend, ekkortól a levéltáros mesterképzés során a törzsképzés mellett háromféle specializációból választhatnak a hallgatók. A középkori és koraújkori specializáció a levéltárak feudális kori iratanyagára, a jelenkori specializáció a levéltárakban nagyobb tömegben lévő modern kori iratanyagokra, és az újonnan meghirdette információ és records menedzsment szakirány pedig az elektronikusan keletkeztetett iratanyagokra készíti fel a hallgatókat. Ez utóbbi nem volt népszerű, ezért a cél az, hogy levelező szakon hirdessék meg, úgy gondolják ugyanis, hogy lesz rá kereslet és érdeklődés.