LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Levéltári napok, konferenciák - Beszámoló a Fiatal Levéltárosok Egyesülete VII. Tudományos Nyári Táboráról (Kádár Zsófia - Kántor Balázs). Levéltári Szemle, 66. (2016) 1. 96-101.

Hírek 98 A konferencia második napjának előadói a különböző korszakokban lezajlott háborúk utóéletét mutatták be. Elsőként az 1663–1664. évi török háború magyarországi eseményeiről kaptunk képet Kádár Zsófia előadásából. A referátum a jezsuita éves jelentések, a litterae annuae beszámolói alapján vizsgálta meg, miként érintette az 1663-as alsó-magyarországi török támadás az itteni rendházakat. A tanítást Nagyszombatban, Trencsénben, Győrben és Pozsonyban is megszakították, a rendházakban csak azok a jezsuiták – papok és segítő testvérek – maradtak, akik a helyi és környékbeli lakosok, katonák lelkipásztori ellátását és a sebesültek gondozását vállalták. Az előadó másrészt a jezsuiták „lelki hadviselését” emelte ki, és kitért a jezsuiták kevéssé ismert tevékenységére, tábori lelkészi szolgálatukra is. Török Ádám az 1859. évi osztrák–olasz–francia (vagy szárd–francia–osztrák) háború magyarországi, elsősorban politikai következményeiről szólt. A Kiegyezéshez vezető úton fontos mozzanat volt ez a Magyarország területét nem érintő háború, mivel Ausztria meggyengült, a magyar emigráció szétesése pedig felgyorsult. Ezzel együtt Kossuth Lajos befolyása csökkent, miközben a hazai balközép Kossuth-tól távolodva Deák Ferenchez közeledett. Az 1864. március 15-én kudarcba fulladt tüntetések is azt bizonyították, hogy a közhangulat a kiegyezés, az országgyűlés újbóli összehívása és a királykoronázás felé mutatott. Vezsenyi Péter – előző évi előadásának témáját bővítve – a Tanácsköztársaság ún. Vallásügyi Likvidáló Hivatalának (VLH) levéltári forrásairól, a kutatás lehetséges irányairól tartott informatív referátumot. Az MNL Országos Levéltára, a BFL, a megyei és egyházi levéltárak (Prímási Levéltár) iratanyagai alapján a Vallásügyi Minisztériumból megszervezett VLH intézményét és tevékenységét rekonstruálta. A hivatal élére 1919. március 26-án kinevezett Fáber Oszkár szóbeli intézkedései ugyanakkor nem könnyítik meg a hivatal működésének megismerését. Elmondása szerint az archontológiai adattár tervezett készítése, a likvidálás eredményeinek pontosabb feltárása, az ellenőrök személyének és a helyi likvidáló bizottságok összetételének feltárása lehetnek majd a téma további kutatási irányai. Berzsenyi Anett az Iparművészeti Múzeum első világháború utáni helyzetét mutatta be a múzeum levéltárának forrásai alapján, előadását gazdag képanyaggal illusztrálva. A háború előtt a múzeumot az anyagok és mesterségek szerinti gyűjtés jellemezte Ráth György igazgatósága alatt, majd Radisics Jenő idején a kortárs magyar anyag gyűjtése vált hangsúlyossá. Az 1917–1934 közötti igazgató, Végh Gyula elődei munkásságát kívánta folytatni, de erre a háború következményei miatt alig akadt módja. A háború alatt hadikórházként és fehérneműfoltozó-üzemként működő múzeumba a román megszállás előtt és alatt a Műtárgyakat Társadalmasító Bizottság rendelkezésére magánszemélyektől számos (és jelentős részben nem is odaillő) műtárgyat szállítottak be. Az I. világháború után részben adományok révén gyarapodott a múzeum (pl. Eszterházy-család kincstára), részben pedig újraindultak a vásárlások is, egészen a múzeum önállóságának 1934-es megszűntéig. A délelőtti szekciót Závoczki Adrienn előadása zárta, amely az első világháború utáni Magyarország és Olaszország kultúráját és társadalmi jelenségeit hasonlította össze. A háború utáni határrendezéssel elégedetlen volt mindkét ország, ami a társadalomban és a művészetben is leképeződött. Olaszországban a futurizmus stílusirányzatát Mussolini fokozatosan a saját szolgálatába állította, propagandája eszközéül használta. Magyarországon a Párizsban megismert avantgárdot Kassák Lajos és az aktivisták népszerűsítették, akik az iparos-munkás rétegek életkörülményeire hívták fel a figyelmet. Mindkét országra jellemző volt, hogy az irodalom és a képzőművészet a társadalom alsóbb rétegeiből merített inspirációt. A korszakban emellett a két ország közti kapcsolatok is megerősödtek, ennek egyik legjobb példája az 1935-ben megkötött olasz–magyar kulturális egyezmény volt. Bádi Barbara előadásában azt vizsgálta, hogy mennyiben van igaza Mályusz Elemérnek abban, hogy a Jagelló és Hunyadi kori főpapság címeres reprezentációja illeszkedik a világi arisz-