Rendezés
VIII. Intézetek, intézmények - Elek László: Javaslat iskolai fondismertetések bevezetésének egységesítésére. • 1981. [LSZ 1981/1. 29-36. p.]
A kérdés megválaszolása nem könnyű. A választ számos tényező befolyásolja. Mindenekelőtt az, hogy a levéltáros élete kegyetlen versenyfutás a folyton gyarapodó irattömeggel, amely — ne áltassuk magunkat — túlnyomórészt rendezetlenül kerül be a levéltárba. Ennélfogva feldolgozása is sok időt és nagy idegi terhelést jelent. Megyei levéltáraink a dicséretes létszámfejlesztések ellenére sem rendelkeznek olyan adminisztrációs gárdával, hogy egy-egy intézménytípus fondjainak folyamatos rendezésével (bár erre bizonyosan mindenütt törekednek) külön feldolgozót bízzanak meg, méginkább hogy nap mint nap biztosíthassák a szakterületek szerinti kutatóügyeletet. Ez utóbbi körülmény még szükségesebbé teszi az alapos, a sok szempontú raktári jegyzék készítését. A kezdő kutató ugyanis állandóan zaklatja ideges kérdéseivel a soros ügyeletest, tőle vár igazi támogatást, nem lévén mellette konzulens tanára. Szerencsés, ha történetesen éppen azzal hozza össze a sorsa, aki a fond raktári jegyzékét készítette. De mi történik akkor, ha más az ügyeletes? Nos, ekkor mindketten bajban vannak, különösen ha a raktári jegyzék felszínesen, rutinmunkaként készült. Ekkor szinte vak vezet világtalant. Nem bizonyos ugyanis, hogy a soros kutatószolgálatos helyesen érzékeli az országos és a helyi rendelkezések összefüggéseit, jól ismeri a legfontosabb segédletek, központi rendeletek, irányelvek, törvények, célkitűzések, tantervek kiadásának idejét és esetleges feltalálásának a helyét. Ez utóbbi — nem lehet kétséges — elsősorban a pedagógiatörténész tanár kötelessége, de vajon a kutatás időpontjában tud-e aktív segítséget adni (nem beszélve a levelezőkről, akikkel alig-alig találkozik), vagy tud-e, tudhat-e minden felmerülő részletkérdésre máskor is válaszolni. A rövid lélegzetű konzultációk, amelyeken a hallgatók szűkszavú vázlatait megbeszélik, erre bizony nem sok lehetőséget nyújtanak. A levéltárat mai nyitottsága a tudatformálás hasznos, megkülönböztetett jelentőségű bázisává teszi. Nem puszta raktár, nem munkaidőt igazoló hivatal többé, hanem műhely is. Ezt a szerepét azonban csak akkor töltheti be maradéktalanul, ha a produktív munkához optimális segítséget nyújt. Éppen ezért a raktári jegyzékeknek olyan értékes dokumentációkká kell „nemesedniük", amelyek egyrészt az eredményes kutatást, másrészt a kutatószolgálatosok gyors ügyintézését, az anyag okos, differenciált megközelítését, feltárási lehetőségét is biztosítják. Szükséges ez az összetetten gondolkodni és látni tudó pedagógus szakemberek nevelése érdekében. (Akkor is, ha eleve számolunk azzal, hogy 90%-ukból nem lesz soha kutató.) Fontos ez az egészséges kutatói szemlélet kifejlesztése szempontjából is. Megköveteli mindezt a rossz értelemben vett helytörténetírás vicinális érdekeltségű, arányait könnyen tévesztő tény- és adatfetisizáló túlzásainak megszüntetése, s az egészséges és biztonságos lokálpatriotizmus kialakítása. A Békés megyei Levéltárba tehergépkocsikon átszállított „volt Arad-Csanád megyei községek iratainak csak kis hányadát képezték az iskolai fondok. A legkörültekintőbb fel- és lerakodás ellenére is ezt az anyagot alapszinten kellett újrarendezni. Már a községenkénti szétrakás előtt előtérbe került az a gondolat, ne elégedjünk meg a régi jegyzékek pontosításával, esetleges legépelésével, hanem vállalkozzunk azonnal a középszintű rendezésre, mivelhogy a fondok nem nagyok és könnyen áttekinthetőek. A 14 fond ugyanis csak 7,27 fm-t (átlagosan 52 cm) tett ki, amelyből 1—1 iskolaegységre 10 cm-nyi 31