Iratértékelés, illetékesség

Schneider Miklós: Értékminimum - forrásérték. Észrevételek néhány új irattári tervhez. • 1974. [LK 1973-1974. 505-514. p.]

ÉRTÉKMINIMUM — FORRÁSÉRTÉK Észrevételek néhány új irattári tervhez A levéltárak régi törekvése, hogy minél eredményesebben segíthessék elő a történettudománynak az elmúlt korok felidézését célzó erőfeszítéseit. Az írásbeliség fejlődése és ebből eredően a különböző korszakokból származó levéltári anyag jellege azt hozza magával, hogy az egyes korszakok iratanyaga más és más mértékben tölti be a múlt reprodukálását elősegítő szerepét és így a történettudomány forrásai sorában is korszakonként különböző jelentőséggel bír. Nyilvánvaló, hogy a 17—18. századból származó iratanyag — egyéb források alig lévén — sokkal nagyobb helyet foglal el a forrásanyag együttesében, mint a 19. vagy még inkább a 20. századi iratanyag, hiszen a múlt századtól egyre gyarapodó egyéb írásos források (statisztikai kiadványok, sajtóorgánumok stb.) a levéltári források egyeduralmát mintegy megtörve, egyben azok jelentőségét is bizonyos mértékben csökkentették. Ez a tendencia a jelenben is érvényesülvén várható, hogy a levéltári forrásanyagnak az írásos források között elfoglalt előkelő helye — ha nem is szűnik meg — tovább veszít jelentőségéből. Ha már most azt kívánjuk elkerülni, hogy a levéltári iratnak, mint a történettudomány írásos forrásának a súlya a korszak más forrásanyaga között és mellett valamennyire is csökkenjen és ez magával hozza a levéltárnak, mint intézménynek is bizonyos mérvű — bármi csekély — háttérbe szorulását, feltétlenül meg kell találnunk a megoldást arra, hogy ez a jelentőségcsökkenés semmiképpen se következhessek be. Ennek legfőbb biztosítékául az látszik, ha a levéltárban már bent levő és folyamatosan oda bekerülő iratanyag minőségét állandóan javítani tudjuk, azt egyre koncentráltabbá tesszük és végérvényesen megszabadítjuk azt az értéktelen elemektől. Hogy ez nem kevéssé jelentős feladata elsősorban a megyei levéltáraknak, az nagyrészt abból is adódik, hogy a levéltárak központosítása utáni években — elsősorban az iratmentés nagyon helyes elvétől vezérelve — a területi levéltárak igen nagy menynyiségű iratanyagot gyűjtöttek be, saját korábbi anyagukat nem egy esetben megsokszorozva, mely anyag azonban a későbbi évek tüzetesebb vizsgálódásai alapján nem bizonyult olyannak, mint amely történeti forrásértékkel bír. E „súlyfeleslegnek" bizonyult anyag tekintélyes része még ma is a levéltári raktárakat terheli, még inkább terhes azonban az a nyomaiban fellelhető szemlélet, amely a levéltár értékének legfőbb kritériumaként az ott őrzött iratok folyóméterét ismeri el. A levéltári anyag minőségi színvonalának kérdése egyébként nem ma és nem csak nálunk merült fel. A levéltárosokat világszerte foglalkoztatja ez a kérdés, illetve ennek két oldala. Egyrészt az, hogy miként lehet a már levéltárban őrzött iratanyagból ésszerű és tudományos igénnyel végzett selejtezés útján kiküszöbölni a történeti értékkel nem bíró darabokat, másrészt pedig annak a megállapítása, hogy a szervek irattáraiban őrzött anyagnak kb. hány százalékát teszik ki a történeti értékű iratok,