LEVÉLTÁRTUDOMÁNY
Kántás Balázs. Az archivisztika magyarországi szintézise: Megkésett megjegyzések a Levéltári kézikönyvről. Holdkatlan. (2017) 3. szám (www.holdkatlan.hu)
iratanyaggal, ezzel együtt pedig a körülbelül 60 oldalas fejezet kiváló bevezetőként szolgálhat azon levéltárosoknak vagy levéltáros-hallgatóknak is, akik későbbi munkájuk során esetleg közép- vagy koraújkori dokumentumok feldolgozására és kutatására specializálódnának. A második fejezet, a Magyarország kormányzati, igazgatási és igazságszolgáltatási intézményeinek története, a kézikönyv leghosszabb tematikai egysége a maga körülbelül 200 oldalával egyúttal a legfontosabb is, hiszen az iratkezelés során a levéltáros alapvetően az iratképző intézmények történetével foglalkozik, ezáltal pedig az iratok keletkezésének kontextusával foglalkozik. A fejezetnek igen nagy erénye, hogy nem csupán a magyar állam intézményeinek fejlődéstörténetét mutatja be az államalapítástól napjainkig, hanem kitér a gazdasági, társadalmi, vallási, politikai iratképző szervezetekre és intézmények történetére is, hiszen a kormányzattörténet és az államigazgatás-történet elválaszthatatlan mind az egyháztörténettől (lévén az állam és az egyház sokáig nem került elválasztásra a magyar és az európai történelemben), mind pedig a politikatörténettől. Hiszen például gondoljunk csak bele, hogy a pártállami időkben az egyetlen engedélyezett és regnáló politikai párt formálisan nem ugyan nem volt állami szerv, de facto mégis akként működött és jelentős közhatalmat gyakorolt. A harmadik fejezet, mely a Magyar levéltártörténet, levéltári jog címet viseli, tüzetesen végigmegy a magyar levéltártörténet főbb állomásain, s azt - legalábbis az 1949-es dátumig, a szocialista államrend megszilárdulásáig - megkísérli elhelyezni a tágabb, európai levéltártörténeti kontextusban. A szocialista korszak levéltártörténetéről és levéltári reformjairól ugyanolyan terjedelmű, igen részletes leírást kapunk, mint a magyar levéltári intézmények 1526 és 1949 közötti alakulásáról, az alfejezet pedig felhívja rá a figyelmet, hogy bár a kommunista rendszer kísérletet tett a szovjet levéltári modell bevezetésére, azt szerencsére mégsem vezette be teljesen. Bár a korábban önálló megyei levéltárakat beolvasztották az állami levéltári struktúrába, és rengeteg területen bevezették a titkos iratkezelést, a levéltárügy megmaradhatott a kulturális tárca felügyelete alatt, és nem került a politikai rendészeti szervek fennhatósága alá, mint más szovjet csatlósállamokban. Érdekes történeti tény, hogy az állampárt levéltárai kívül estek az állami levéltári rendszeren, a levéltárügy alakulását pedig alapvetően a politikai érdekek határozták meg, de ezzel együtt a legtöbb levéltári szakember megtarthatta állását, a kutatók korlátozottan ugyan, de továbbra is kutathattak, és a centralizáció ellenére a szovjet modell csak részben került bevezetésre. A fejezet kitér arra is, hogyan alakult át a magyar levéltárügy és levéltári struktúra 1995 után, a történeti részt pedig közvetlenül követi a levéltári jogi alfejezet, mely először ugyancsak történeti áttekintést nyújt a magyar levéltári jogi szabályozás történetéről, majd igen részletesen mutatja be és elemzi a hatályos, a rendszerváltozást követően immár demokratikus elvek alapján kodifikált jogszabályokat, főként az 1995. évi levéltári törvényt (1995. évi LXVI. törvény). A negyedik, Irattan és iratkezelés című fejezet a maga szűk száz oldalával kiváló elméleti és történeti áttekintést ad az iratképzés és az iratkezelés folyamatáról, megismerteti olvasóját a polgári kor iratkezelési szabályaival, az 1969-es nagy magyarországi iratkezelési reformmal, majd az iratkezelés napjainkban használatos módszereivel, és hangsúlyozottan nem csupán az állami szervek iratkezelési sajátosságait mutatja be, de a vállalati iratkezelés igen változatos módozatait is. Ezután következik az egyébként elsősorban jól nyilván csak a gyakorlatban elsajátítható iratkezelési folyamat ismertetése (az érkeztetés, az iktatás, az ügyintéző kijelölése, az expediálás, a kiadmányozás, az irattári kivezetés és irattáriba helyezés részfolyamatainak részletes bemutatása), az iratok rendezésének) és selejtezésének, valamint ezek szintjeinek (alap-, közép- és darabszintű rendezés és selejtezés) bemutatása, az irattári segédletkészítés bemutatása, majd az iratanyag irattárból levéltárba történő átadási folyamatának leírása. A fejezet egyúttal ismerteti az iratkezelési feladatok ellátásához elengedhetetlen, hatályos közigazgatási eljárási törvényt is (2004. évi CXL. törvény), valamint az állam titkainak védelmére vonatkozó jogi szabályozásokat, mely minősített iratok levéltárba adása esetén a történeti értékű iratokkal foglalkozó levéltárosok munkáját is érinti, nem csupán az élő, ügyviteli értékű iratokkal dolgozó irattárosok és ügykezelőkét. Az ötödik fejezet, a Levéltártan a levéltárosi munkához kiváló elméleti alapokat nyújt, habár az iratok leírását, rendezését, selejtezését mind az irattári, mind a levéltári munka területén elsősorban a gyakorlatban lehet és kell megtanulni. A fejezet történeti távlatban tárgyalja a pertinencia elvét, mely alapvetően az iratok tárgya szerinti rendezési elvet jelent, s felhívja rá a figyelmet, hogy 1840 és 1900 között végül a levéltárelméletben és persze a gyakorlatban végül is nagyrészt a proveniencia elve terjedt el, mely szerint a levéltári anyag rendezésénél, rendszerezésénél abból kell kiindulni, hogy az adott anyagnak hol van a rendeltetés szerű helye, az adott iratanyagot pedig szerves összefüggéseinek rendszeréből kiszakítani nem szabad. Az irattani fejezethez hasonlóan a levéltártani fejezet is igen részletesen tárgyalja a levéltári iratanyag rendszerezésének módjait és szintjeit, az egyes hierarchikus levéltári egységeket (fondfőcsoport / szekció, fondcsoport, fond, kútfő / tétel, ügyirat, egyes irat, stb.), a selejtezés és a segédletkészítés módjait és szintjeit, valamint a levéltári iratok kutatásának és kutathatóságának lehetőségeit és szabályait, illetve a kutatást támogató levéltárosok feladatait. A hatodik, Állományvédelem és reprográfia című fejezet a maga mintegy 90 oldalas terjedelmével lényegre törő ismertetése a levéltári anyagot károsító lehetséges tényezőknek és az iratanyag ezektől való megóvását segítő eljárásoknak, valamit a levéltári anyag védelmére vonatkozó szabályoknak. Bár egy gyakorló levéltárosnak nem szükséges állományvédelmi szakembernek lennie, az alapvető állományvédelmi előírásokkal kötelező tisztában lennie, hiszen ezek betartásán múlhat, megmarad-e épségben a magyarországi levéltárakban őrzött írott kulturális örökségünk. Az állomány védelemmel kéz a kézben jár a reprográfia, a levéltári iratok jórészt ugyancsak az eredeti iratanyag megóvását szolgáló másolása. A fejezetnek nagy erénye, hogy nem csupán a hagyományos, jobbára papíralapú iratanyag állomány védelmére és másolásának lehetőségeire tér ki, hanem a 2000-res évek végén immár a nem hagyományos adathordozókkal, mint mikrofilmek, fényképészeti anyagok, mozgófilmek, mágneses adathordozók, illetve a digitális adathordozók megóvásával is foglalkozik, illetve megemlíti az egyre inkább rohamléptekkel terjedő digitalizálást
