Levéltárak működéséről szóló intézkedések, tervezetek, értékelések
Hermann István (szerk.): Magyarország levéltárai, 2014. MLE, Bp. 2015. - A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (Rácz György)
Ez a koncepció ugyan nem bizonyult megvalósíthatónak, mégis Pauler múlhatatlan érdeme az intézmény stabil kereteinek megteremtése. Pauler halála után vált általánosan elfogadottá a szervtörténeti megközelítés, a fond megbonthatatlanságának elvével, de az Országos Levéltárban Tagányi Károly már a millennium idején fejlődéstörténeti szemlélettel közeledett a levéltári anyaghoz. A levéltár hosszú ideig nem rendelkezett önálló épülettel, emiatt vagy alapítója (országgyűlés) vagy felügyeleti szerve (belügyminisztérium) épületében helyezték el. A működés (raktározás, feldolgozás, kutatás) feltételei korántsem voltak ideálisnak mondhatók, ezért a levéltár vezetői már nagyon hamar szorgalmazták az elegendő és megfelelő helyiséggel való ellátást, lehetőleg önálló, új épületben. Eleinte azonban szándékaikat nem övezte siker. A kormány végül 1911-ben döntött a levéltár új épületének megépítéséről a budai várban, a Bécsi kapu téren. A terveket Pecz Samu műépítész készítette, haláláig ő vezette a kivitelezést is. A munkálatokat 1913 tavaszán kezdték meg, és 1916. május elsején fejezték volna be; a háborús viszonyok miatt a korabeli modern levéltári szempontok szerint megtervezett levéltárépület végül csak 1918-ra készült el, berendezése és — gr. Klebelsberg Kunó jóvoltából — elegáns díszítése pedig csak 1929-re vált teljessé. Az intézmény Csánki Dezső (1857—1933) főigazgatósága alatt (1913—1933) és vezetésével végezte a költözést. Az ő nevéhez fűződik a levéltár ma is megjelenő folyóiratának, a Levéltári Közleményeknek a megindítása, amelynek tíz éven át szerkesztője volt. A Levéltár Bécsi kapu téri épülete Ugyancsak Klebelsberg intézkedései nyomán került sor arra, hogy 1922-ben főhatósága a belügyminisztérium helyett a vallás- és közoktatásügyi minisztérium lett, ezóta a mindenkori kulturális tárca a fenntartója az intézménynek. Az I. világháború után Klebelsberg Kunó kulturális miniszternek köszönhetően létrejött a nagy múzeumok, könyvtárak és az Országos Levéltár közös szervezeti keretét képező Országos Magyar Gyűjtemény egy etem. (Ennek neve az 1934. évi átszervezés után Magyar Nemzeti Múzeumra változott.) Az 1922. évi törvény kimondta, hogy a levéltár tudományos intézmény, amelynek feladata: 1. a levéltári anyag szakszerű őrzése, rendezése és gyarapítása, tudományos ismertetése és kiadása, a kutatók munkájának lehetővé tétele és segítése; 2. az állami szervek számára szakvélemény adása; 3. nemességi ügyekben szakértői közreműködés; 4. hiteles iratmásolatok készítése. A törvény elrendelte azt is, hogy a fő állami hivatalok kötelesek levéltárba adni 32 évnél régebbi irataikat. Végül is 1945-ig a levéltár a Pénzügyminisztérium kivételével valamennyi polgári kori főhatóság és jó néhány országos hatáskörű egyéb szerv századforduló előtt (egyes esetekben 1914 előtt) keletkezett iratanyagát átvette. A második világháború után újult erővel folytatódott a levéltári anyag gyarapítása és rendszerezése. Különösen jelentősen gyarapodott a levéltár állománya az államosítások következtében bekerülő családi levéltárak révén. Az ezekben lévő több ezer középkori oklevél és az 1934-ben a Magyar Országos Levéltárba beolvasztott ún. múzeumi levéltár (a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára), valamint az ajándékozás, letét és vásárlás útján a levéltár őrizetébe került számtalan más családi levéltár középkori oklevelei is bekerültek az 1874 óta létező középkori külön gyűjteménybe, a Diplomatikai Levéltárba. A mohácsi csata napja (1526. augusztus 29.) előtt keletkezett okleveleket ugyanis kezdettől és máig tartó gyakorlat szerint kiemelik proveniencia szerinti őrzési helyükről és a DL gyűjteménybe teszik. A gyűjtemény létrehozásának oka elsősorban az volt, hogy valamilyen módon rekonstruálni lehessen az elveszett középkori királyi és más, központi levéltárakat. Ezek ugyanis a mohácsi vészt követően szétszóródtak. A királyi levéltár egykori létezésére vonatkozó adataink IV. Béla király (1235-1270) korából kezdődnek (1240), majd az Anjou-kortól kezdve történik róla sűrűbben említés. Itt őrizték az uralkodóra, az ország irányítására vonatkozó iratokat, és a diplomáciai levelezéseket, de legjelentősebb részét az ún. regisztrumok és protokollumok képezték, amelyekbe a kiadott királyi adománylevelek szövegét másolták be. Ezekből a Királyi Könyvekből nem maradt fenn egyetlen középkori darab sem — csak az eredeti oklevelek hátlapjára írt kancelláriai feljegyzésekből sejthető, melyik kötetbe jegyezték be egy-egy 17
