Levéltárügyet szabályozó jogszabályok tervezetek, értékelések
Balázs Péter: Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezése 1939-ben a magánlevéltárak helyzetének rendezésére: dokumentumok az 1947. évi XXI. tc. előkészítésének történetéhez. • 1990. [LSZ 1990/3. 52-65. p.]
jellegére való tekintettel indokoltnak tartotta, hogy ezeket magánfeleknek ne bocsássák rendelkezésére. Amennyiben pedig bárki is azokban hivatalosan vagy tudományos célból kívánna betekinteni, akkor ez csak a legszigorúbb felügyelet és a legkörültekintőbb ellenőrzés mellett történhessék. 3 A levelet Herzog József, a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának ügyvezető alelnöke, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójához továbbította, aki ezt követően elkészítette az új kölcsönzési szabályzat tervezetét.® Herczog József 1939. szeptember l-jén válaszolt Teleki Pálnak. Elismerte, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban — elsősorban az 1919-ben megjelent és köteles példányként őrzött lapokból — ismeretlen tettesek valóban sok cikket és hírt kivágtak, de hangsúlyozta azt is, hogy a tettenérés esetén megindított perekben a bírósági gyakorlat az Országos Széchényi Könyvtárt nem részesítette megfelelő jogvédelemben. Egyúttal arra is kérte a miniszterelnököt, hogy a köteles példányokat illetően a jövőben az Országos Széchényi Könyvtárat tekintsék elsősorban muzeális, tehát megőrző könyvtárnak, a hatóságok kölcsönzési igényeit pedig a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára elégítse ki. 7 Teleki Pál miniszterelnök 1939. november 30-án kelt Pro memóriája a magánlevéltárak kutathatóságáról fontos lépés volt abban az irányban, hogy a levéltárügy helyzetének jogi szabályozása, amelyet — mint az előzőekben láthattuk — még kultuszminiszterként ő kezdeményezett, ne kerüljön le a napirendről. A következőkben közzétett dokumentumok az 1947. évi XXL te. előkészítésének történetére s ezen belül, éppen változó világunkban, a magán — vagyis nem közhatósági — provenienciájú iratok védelme és a köz érdekében való felhasználásának biztosítása szempontjából is tanulságosak. Érdemes felfigyelni arra, hogy a levéltári törvény e korai előkészítő szakaszában a levéltárügy is közelebb került volna a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának önkormányzatához, amely révén a vallás- és közoktatásügyi miniszter a múzeumok és a könyvtárak feletti felügyeleti jogát már addig is gyakorolta. A törvényhatósági levéltárak addig (az Országos Levéltáron keresztül) annyiban kapcsolódtak a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsához, hogy a főlevéltárnoki állásra pályázók közül a főispán csak a Tanács által jelölt személyek valamelyikét nevezhette ki. Az egyéves országos levéltári gyakorló szolgálatra is a Tanács adta meg az engedélyt, és annak sikeres teljesítése után ugyanő állította ki a működési bizonyítványt. Az Országos Levéltár 1940-ben felterjesztett tervezete szerint a levéltárak feletti felügyeletet a közgyűjtemények (múzeumok és könyvtárak) országos főfelügyeletének (főfelügyelő, felügyelők, szaktanács) mintájára szervezték volna meg a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának önkormányzati keretein belül. Nem is tehettek volna mást, hiszen akkor a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának elnöke és a vallás- és közoktatásügyi miniszter egyaránt Hóman Bálint volt, aki ehhez a megoldáshoz ragaszkodott. A terület sajátosságaira való tekintettel azonban a tervezet már ekkor is több esetben a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa helyett másodfokon a miniszternek adta meg a határozathozatal jogát. A tervezet készítői az állam, a törvényhatóságok, a városok, a községek és az egykori hiteles helyek levéltárain kívül minden egyéb (egyházi, családi, testületi, egyesületi, társulati, ipari és kereskedelmi vállalati) levéltárat a magánlevéltárak közé soroltak. Az Országos Levéltár érdeklődésének sajátos jellegéből adódóan a figyelem elsődlegesen a távolabbi múlt emlékeiben gazdag egyházi és családi levéltárakra irányult. Az alapelv: egyesek és kisebb-nagyobb közösségek jogait összeegyeztetni a nemzet és a haza közérdekével, ma sem veszített aktualitásából, és megoldása napjainkban sem vet fel kevésbé súlyos problémákat, mint évtizedekkel ezelőtt. 53
