Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)
2019 / 6. szám - Vargáné Gárdony Julianna: „Az én keresztem”
lehessen. Valami láthatatlan szál húzott hozzá s őt is énhozzám. Megfoghatatlan, csodálatos érzés volt, ilyen a szerelem? ! Akkor még nem is tudtam felfogni, mi is történik velem, amiyira szokatlan és új, átgondolásra váró élmények árasztották el lelkemet. A tábor zárása után levelezni kezdtünk, s hamarosan személyesen is találkozhattunk. 80 km-re laktunk egymástól, de a kis Trabant segített leküzdeni ezt az akadályt. Olyan volt számomra az a kisautó, mint egy jó barát, szinte emberi érzésekkel ruháztam fel őt. Hóban, esőben szorgalmasan róttam vele a kilométereket. Nagyon vigyáztam rá és ő is hűségesen szolgált engem. Olyan hiányosságot pótolt, olyan dimenziókat nyitott meg, melyeket nélküle soha nem ismerhettem volna meg. Még nagyobb önállósághoz segített hozzá, ami nagyszerű érzés egy olyan ember számára, aki sok helyzetben kiszolgáltatott. Gyönyörű egy év következett folyamatos levelezésekkel, találkozásokkal. Lassan megismertük egymás életét, tervezgettük jövőnket. Szerelmes lettem, életemben először! Minden porcikámban éreztem, hogy engem is nagyon-nagyon szeretnek! Érdekes kettőség kísért ebben az időszakban. Ha nála töltöttem a hétvégét, már vágyódtam haza szüléimhez. Ha otthon voltam, alig győztem kivárni, hogy újra találkozhassunk. Mivel ő már szüleitől külön élt, a magány számára elviselhetetlenebb volt. Nagyon vágyott arra, hogy minél előbb mellette lehessek. Egy év ismerkedés után úgy döntöttünk, összekötjük életünk fonalát. Megkérte a kezem és én örömmel mondtam igent. 1985 tavaszán először húgomat vezették oltárhoz, ősszel én lehettem boldog főszereplője e megismételhetetlen eseménynek. Csodálatos volt megélni e magasztos pillanatot és jó volt látni a környezetünkből felénk sugárzó biztató örömöt. Különös varázsa volt már az előkészületeknek is. A mennyasszonyi ruha anyagát minden szükséges kiegészítővel együtt édesanyámmal együtt vásároltuk. A varrónő testemre szabta a ruhát, úgy éreztem minden tökéletesen áll rajtam. Az ügyesen szabott és varrt ruha elrejtette a járógépet fűzőstül együtt, s én úgy véltem, semmiben sem különbözők a többi „egészséges” fiataltól. A járóbotokat nem tudtam eltüntetni, de ez egy cseppet sem zavart. Felhőtlen boldogságban úsztam! Megtaláltam életem párját, de ugyanakkor nehéz volt az elszakadás a szülői háztól. Attól a várostól, ahol születtem, s ahol 30 évet megéltem. Sokat segített, hogy új lakóhelyemen kezdetektől fogva szere - tetet kaptam férjem szüleitől, rokonaitól, a szomszédoktól és a barátok is befogadtak. Szép, patinás városba kerültem, könnyen beilleszkedtem új környezetembe. Korábbi munkahelyemről rokkantnyugdíjba mentem s most egy ideig munka nélkül maradtam. Nem volt időm ezen keseregni, mert az otthonteremtés szinte minden időmet kitöltötte s nászutunk után műtét várt rám. Sok- sok év elteltével újra kórházba kerültem. Lelkileg nagyon megviselt ez az állapot, de a veseműtét sikerült és tudomásul vettem, hogy a bénulásnak ez egy későbbi következménye volt. Bármennyire igyekeztem - lehetőségeim szerint - egészségesen élni, ezt a problémát nem tudtam megelőzni. Most kellett szembesülnöm először azzal a felismeréssel, hogy a mozgásfunkciók megváltozása, a test izmainak fokozatos gyengülése és ezáltal deformitások jelentkezése későbbi belső szervi zavarokhoz is vezethet. Ez nem törvényszerű, de előfordul. Szeretetben megélt aggódás vett körül, hiszen férjem fél vesével élt, s ő már belekényszerült, hogy hasonló helyzetet átéljen. Féltett és én nagyon-nagyon akartam minél előbb „talpra állni” nemcsak magamért, hanem érte is. Sikerült, felgyógyultam s minden erőnkkel azon igyekeztünk, hogy boldoggá tegyük mindennapjainkat. Nem voltak felhőtlenek az elkövetkező évek sem. Férjem retinaleválás miatt egyik szemére elvesztette látását, lelkileg mindkettőnket megviselt ez az időszak. Az életet azonban folytatni kellett és együtt könynyebb volt elviselni a nehéz pillanatokat. Az már ekkor ismert volt számomra, hogy saját gyermekünk nem lehet. Nem 1198
