Lapok Pápa Történetéből, 2019 (1-6. szám)

2019 / 5. szám - Szóváthy Lajos

iskolában meg nem tűrnek s azokat most mind­járt rendre kivágják. Nem kell nekik semmi ko­média! Az is bolond volt, aki az ilyeneket kita­lálta; stb. stb. S ezzel fölemelték baltáikat az erő­sen földbe ásott oszlopok ellen. De midőn a nyu­godtan hallgató tanító, egy ijesztésre szánt bamba, rozsdás pisztolyt feléjük fordítva, emel­tebb hangon így szólt: „aki az oszlopokhoz nyúl: a halál fia!”, szép csendesen bunda alá csapván baltáikat, bizonyára nem imádságot mormolva elczammogtak). Vagy amikor megtörtént vele 1860 tavaszán, hogy - mert a majálisról hazatérő tanítványai nemzeti lobogó alatt „Éljen a magyar!” kiáltá­sok között hazafias dalokat énekelve vonultak végig, roppant közönség csatlakozása mellett Miskolczon - a végét járó abszolutizmus fölhá­borodott csendőrei által másnap - mint rebellis, felségsértő, vadmagyar s isten tudná: mi?!: - hirtelen elfogatott s anélkül, hogy lélegzetet is vehetett volna, három zsandár által a miskolczi megyeház börtönébe kísértetett. S bár az egész egyházkerület: papság és világi nagyok, társa­dalmi körök, testületek, a rokonok és barátok, a jó és igaz hazafiaknak nagy, végtelen sora min­dent elkövetett kiszabadítására: míg ügye a kín­­gyötrelmes lajtoija minden fokán végig nem bal­lagott, a (kétfejű)-sas körmei közül nem szabadul­hatott. Tíz hétig sanyargatták - kihallgatatlanul - Miskolczon; majd két segédtanítóját s a leányok tanítóját: a kántort is hirtelen letartóztatván: a négy szál legényből kelletlenül összeverődött, rebellis hadsereget nagy gyorsasággal a budavári fog­házba kísérte - risum teneatis! a Szóváthy (nem önkénytes!) költségén - két zsandár. Budán br. Kaas Ivorral, a jelenlegi zsámbok­­réti kerületi néppárti képviselővel és Asztalos Já­nossal, a híres demagóggal volt egy szobában, s négyheti sanyargatás és többszöri kihallgatás után - semmi lázadásfélét (!!) sem lehetvén egyikre sem bizonyítani - bocsáttattak szabadon mind a négyen. Sok pénzét fölemésztette ez abnormis kis kirándulás; de hát - ekkor ilyenek voltak az idők. Vagy mikor Bécsben vette magyarországi, előlelő körökből azt az értesítést, hogy Genjben, szabadságharczunk nagy tábornokával: Klapka Györggyel folytatott beszélgetésének a Politikai Újdonságokban bátor közreadása miatt, szimatol­nak utána s olyan helyeken is kezdik emlegetni a nevét, amelyeknek megemlékezéseit bizony egy fia-magyar sem köszönte meg soha s azt a figyel­meztetést, hogy: „lesik a folytatást”. Erre aztán hi­ába „lesték” - nem jött a folytatás. Érdekes: hogyan szelídítette meg az elvadu­­lásnak indult természeteket, s szoktatta illem­tudásra és jó modorra a professzori fékezést ne­hezen, vagy éppen nem tűrő ifjú vért. Az „Olvasó-szoba” volt az ifjúság tanyája, ahol éktelen zsivaj, dulakodás, birkózás s a leg­­különneműbb erőpróbák százféle skálája vihar­zott nemcsak a tanórákon kívül, hanem az óra­közök alatt is s ekkor - még inkább. Úgy lát­szott, hogy tipikus érettségi kötelessége volt minden tagnak mentői erősebb ajtóbevágással, föltett kalappal s szivarral a szájában lépni, vagyis inkább - rohanni oda be s torkaszakadtá­­ból indítani meg, kezeit persze zsebében tartva, menten tanügyi, pajkos megbeszéléseit. Egy má­­sodpercznyi csendet, egy körömfeketényi ren­det, egy csipet jó levegőt nem látott ez ördög­barlanghoz hasonló terem napközben soha. Mint a méhkasban a föllázadt méhek: zsongott ott s rajzott - futkározva ki s be - a gondtalan népség. Hasztalan volt minden: csendesebb idő­járást nem lehetett teremteni. Nem bírt velők senki és semmi. Kapja erre magát Szóváthy, egy rendkívül vígságos pillanatban, nem törődve a ki- s bero­hanok kisebb-nagyobb kedvességü beleütődé­­seivel, jóval előre levett kalappal, kopogtatva, belép a hordóba szorított csíkok módjára vicz­­kándozó, portói-füsttől láthatatlan alakok közé, s egy újságot vevén a kezébe: csendesen, szót­lanul leül az asztal mellé, s mozdulatlanul bele­merül az olvasásba; szemhéján keresztül azon­ban a történendőket leste. Pár pillanat múlva egy mellette kapálódzó s egész erejéből lelkesedő ifjú észrevevén az előtte szokatlan alakot: lehajlik hozzá, jól meg­nézi, fövegét hirtelen lekapja, szivarát a szájá­ból, kezeit a zsebéből kirántja, s mohó gyorsa­sággal oldalba löki a mellette tele tüdővel dek­­lamáló és gesztikuláló pajtását s pisszegetve, az ülő alakra rámutogatva, kapaszkodó súgásokkal mondja neki: „Itt az elnök! - Itt az elnök!” Mire ez odatekint s megrökönyödve, hadonázó kar­jait leejti s az oldallökést úgy, amint kapta, azon módon továbbadja s levett kalappal és tátott szájjal állva marad. így ment ez a telegrafálás sorban s mint a hullámgyűrű: terjed a csend kör­ben, gyorsan. Majd egyszerre illedelmes hang hallatszik: „Aláz szolgája!”, s a magukat rajta­kapottaknak hitt lármásabbak - födetlen fővel, szivartól megfosztott szájjal - szépen kivonul­nak, szabad lélegzésre, frissebb levegőre. Majd újabb alakok karikáznak be; de akik nyomban észrevevén az elnököt: „csapot papot elfelejtenek”, s mintha eczetet ittak volna, meg­ragadják a kezük ügyébe eső lapot, leülnek s miskolczi kocsonya módjára pislognak - nem 1191

Next

/
Oldalképek
Tartalom