Lapok Pápa Történetéből, 2016 (1-6. szám)

2016 / 4. szám - Jókay Erzsébet levele 1956-ból az országból való távozása után

meg és tolongás, egyénileg nem is le­hetett ott semmit csinálni, csak így tö­megben a segítők révén. Mondhatom, az orosz ágyúzás, azon a fene mocsáron való gyaloglás kis­miska volt ehhez a délelőttihez hason­lítva az amerikai konzulátuson. Az az órák hosszat való ácsorgás, azután to­lakodás, dulakodás, — a pesti buszok 5-6-ig való megrohanása semmi ehhez képest. Különböző orvosok futószalagon vizsgáltak bennünket, fényképeztek, vallattak, eskettek, annyi papirost gyártottak felőlünk, hogy az rémes. Két hét múlva az amerikásokat elszál­lították egy üdülőhelyre. így némi re­ményünk volt, hogy az amerikai nagy­hatalom nem talált bennünk semmi kivetni valót, bár állandóan a legna­gyobb bizonytalanságban éltünk s az idegfeszültség néha rémhírekben rob­bant ki. Ez az üdülő Wiener Waldban volt, magasan a hegyoldalon egy kis falu felett, gyönyörű helyen. Itt úri kénye­lemben voltunk elhelyezve a trois­­kircheni tömeglágerhez képest. Fehé­ren felhúzott ágyak, kis tiszta szobák, rendes ebédlő, nappali. Végre hetek után levetkezve alhattunk, mert a lá­gerben az embernek nem volt [kedve] azon a takarón, amelyiken ki tudja ki és hányán feküdtek s takaróztak, levet­kezve aludni. Jolánkám, nevettél volna rajtam, ha látod, mint hevertem kosz­tümöstől az ágyon és ültem a trágya­hordó paraszt szekerén fekete kabá­tomban. Amennyire őrizgettem őket, hogy rendesen nézzek ki új hazám földjére lépve, annyira nem kímélhet­tem itt. De még így is túl elegánsnak találtak. Egyáltalán az amerikai fantázia megkövetelt bizonyos dolgokat a me­nekültektől, hogy a lábuk legalább zsákdarabba legyen göngyölve, s ha két koffert hoztak azt már sokallták. Szabó Sándor színész beszámolója a menekültekről nagy visszatetszést kel­tett, mert autóval ment a határig. Aki menekülő az gázoljon térdig a sárba s ne hozzon olyan elegáns bőröndöt ma­gával... Kb. 10 napot töltöttünk ezen a szép helyen. Én rengeteget jártam-keltem hegynek föl, völgynek le. Mesés kilá­tások, csodaszép fenyőerdők, remek friss levegő. Nagyon élveztem. A falu­beliekkel is megbarátkoztam, mikor rájöttek, hogy velem beszélni is lehet, meg-megállítottak az utcán és kérde­zősködtek az események felől. A nap­palok így csak elteltek, unalomból még a konyhába is bementem segíteni, ezt nagyon jó néven vették. Az esték vol­tak igen hosszúak. A társaság elég ve­gyes volt, csupa fiatal, irtó terhemre voltak a neveletlenségükkel, úgy hogy teljesen splendid isolatioban*** éltem s kizárólag az étkezésnél voltam velük, különben mindig fenn tartózkodtam a szobámban. Egy délben az egyik fiú végigsimította a vállamat, hogy „ne haragudjon ránk annyira mamácska, hiszen mi is magyar fiuk vagyunk” Ekkor nagyon elszégyelltem magam. Hát tényleg, miért is nem állhatom én ki ezeket a szegényeket? Azért, amiért nem Elionban nevelkedtek? Mindjárt más szemmel néztem őket, leültem közéjük, meséltem nekik bizta­tásképpen a fiaim amerikai tapasztala­tairól, lefordítottam az újságból a ma­gyar híreket s nagy lelki erővel állot­tam, hogy szorosan körül ültek, s kar­1071

Next

/
Oldalképek
Tartalom