Lapok Pápa Történetéből, 2010
2010 / 1-2. szám - Illés Ferenc: Pápai diák voltam (1943-1952)
sze volt. Leányát, édesanyámat is megtanította az említett népi kismesterség munkafolyamatának minden fortélyára. A hosszú téli estéken láthattam alkotó szellemű együttműködésüket, amikor tervezték a különböző textíliák díszítését és azok kivitelezésének módozatait. Sok téli estén megélhettem a „fonó hangulatát”, a rokkák monoton gyermekaltató hangjának élményét. Láttam az „ügyes ujjak” között formálódó, a rokka orsóján gyarapodó kenderfonalat, a takácsszövőszék működését, hallhattam csattogó hangját. Anyai ági rokonaim a szabadabb mozgású zsellérséghez tartoztak, akik a kézművességben, a népi kismesterségek művelésében tudtak maradandót alkotni. A természeti környezetünkben található minden szálas anyagot feldolgoztak, amiből fontos használati eszközöket, vagy díszes ajándéktárgyakat készíthettek. Apai ági rokonaim inkább a földművelésben jeleskedtek, mert ők rendelkeztek földtulajdon örökséggel. Mind a két „világból” gyűjthettem hasznosítható tapasztalatokat. Megtanultam az önellátó paraszti társadalomnak azokat .a mezei és háztáji munkáit, amire egy fiúgyermeknek az életben szüksége lehet. A megélt élményanyag tartalmát magammal hordozom napjainkban is. Gyermekkoromban (1931-1945) szülőfalum társadalma a tulajdonnal rendelkező kisebbségre, és a nincstelen szabadabb mozgású zsellérségre, a gazdasági cselédségre, mint együttes többségre tagolódott. A népi kultúra értékeit a „többség” jelenítette meg. A falu dolgos hétköznapjaiban megtapasztalhattam a határtalan emberi szorgalmat, a „látástól vakulásig” végzett mezei és házi munkát. Láthattam a munka becsületét, az alkotómunka örömét, az emberi tisztességet, az összefogás, az együttérzés nélkülözhetetlen fontosságát. A pozitív élményeimmel együtt éltem meg a saját és más családok kudarcait, az emberi drámákat, tragédiákat. Bár nem volt jellemző, mégis kikívánkozik belőlem az atyai örökségen osztozkodó testvéri perpatvar, néhány esetben a halálig tartó harag megtartásának emléke. Megtapasztalhattam a falumban a szegénységgel párosuló határtalan családi szeretet, az összetartozás erejének őszinte megnyilvánulását, az évszázadok során kialakult erkölcsi értékrend követését és a kis- és nagyközösségi életben annak kötelező megtartását is. A szülőfalumban, az 1910-ben épült templom mellett volt az egy tantermes Evangélikus Elemi Iskola a tanító lakással. Az iskolába először testvérbátyám első osztályba történt beíratása alkalmával léphettem be, édesanyám kíséretében (1936). Az ő beíratása után sajnálkozva kellett tudomásul vennem, hogy én nem mehetek vele együtt iskolába. Az 1-6 osztályos összevont egyta- nítós Evangélikus Elemi Iskolában 1938-ban kezdhettem meg tanulmányaimat. Bátyám olvasási, számolási „küzdelmében” sokszor magam is részt vettem annak ellenére, hogy a tejüveg burás petróleumlámpa alatt nagyon kicsi volt a hely és a jelenlétem sem kedvezett mindig a nyugalmasabb testvéri tanulásnak. Abban az időben az olvasás metodikájaként elfogadott volt az olvasástanuláshoz a fonomimika. Az elsős diáknak mutogatni és hangoztatni kellett a tanult betűket, amihez az olvasókönyvben egy szemléletes rajz is tartozott. A szótagolva olvasás közben a betűk mutogatásának folyamatosnak kellett lenni, így szép, lassan juthatott el a diák a második osztályban a folyamatos olvasásig. 715 Marcalgergelyi központja az evangélikus templommal az 1950-es évek elején
