Lapok Pápa Történetéből, 2007

2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története

be- és kirakásához osztottak be, s jött az új esztendő, ami sorsunkban reményt keltő meg­lepetéssel kezdődött. Mindjárt január első napjaiban a politikai elítéltek kivételével egy központi intézkedés folytán a Cserepoveci munkatáborokban fog­va tartott több tízezer magyar kényszermun­kást két és fél év eltelte után Ukrajnába (Ki- jev), a tízezer főt befogadó bunkerlágerbe szállították. A nyitott vagonokban való szállí­tás több napot vett igénybe, nem kedvezett a 22 fokos hideg sem, de ki törődött most ezzel, csak el innen a szenvedések földjéről... Megérkezésünk után egy nagy falunak is beillő kijevi munkás-bunker-láger lett az ott­honunk”. A nagy várakozással és reménység­gel ellentétben itt is az eddigiekhez hasonlóan géppuskás őrtornyokkal és szögesdrót kerítés­sel körülvett lágeróriásban laktunk. Életünket és körülményeit továbbra is a hideg, az éhség, a munka, a bizonytalanság, a kiszolgáltatott­ság és a jogvesztettség jellemezte. Életünk olyan volt, mint az igavonó állatoké. Kora reggeltől munka, délután vissza a lágerbe. A mindennapi udvari számolás, létszámegyezte­tés miatt további egy óra szenvedés az udva­ron, lötty vacsora, és utána alvás, pihenés. Mindez - akkor még nem tudtam - még más­fél évig, összesen kerek négy esztendeig tart. A megaláztatás mellett félelemben is él­tünk. Beszélni, véleményt mondani nem volt tanácsos, mert a lágerben, a barakkban megta­lálható volt a „besúgó rabspicli”. Aki pedig ilyen bajba keveredett, azzal megismertették a Szovjetunió kemény öklét. Fogva tartásom alatt óriási honvágyam volt, egyre jobban kívánkoztam hozzátartozó­immal, szeretteimmel találkozni, akiket kény­szermunkába való elhurcolásom után csak álmomban láttam viszont. Sokszor könnyes szemekkel riadtam fel, hiszen a viszontlátás csak álom volt és úgy éreztem, hogy ez a va­lóságban soha nem fog teljesülni. Családom, szüleim, testvérem sorsáról négy évig semmit nem tudtam, levelet nem írhattam, bizonyta­lan volt számomra azon lényeges kérdés is, hogy miként vészelték át a háborút, egyáltalán életben vannak-e? Hogy mikor szabadulok innen, a szenvedé­sek földjéről, a halál árnyékából, a sok meg­aláztatásból, mikor mehetek haza, senki nem tudta. Az viszont biztos volt, hogy ebben az embertelen, minden emberséget nélkülöző helyzetben az eddig elmondott szenvedések mellett a bizonytalansági tényező volt az, ami rabéletünket még keservesebbé tette. Az ellátás (étkezés) a várakozással ellen­tétben, itt Kijevben is minden kritikán aluli volt. A hiányos ellátást „kintről” igyekeztünk pótolni, ami sült krumpli héjából, főtt csalán­ból, ürgehúsból állt. Csemegének számított, amíg nyíltak az akácok, azok virágjának a fogyasztása is. Évenként két alkalommal a „lágerparancs­nok elvtárs” vizitet tartott. Kedélyesen érdek­lődött, hogy kinek van panasza, kifogása - Rossz és kevés a koszt! - Segíteni ezen nem tudok! - Sajnos a fejadag... - Rohadt és bü­dös a hal... - A mai nehéz ellátási helyzetben még örülnünk kell, hogy időnként kapunk halat... Még az volt a szerencse, hogy nem azzal vigasztalt bennünket, hogy ő is ilyet eszik. Nehéz helyzetünkben az időközönkénti kolhozi munkabeosztás minden esetben fő­nyereménynek számított, ahol krumpliszárat égetni jártunk a mezőre földrendezés címén. Itt én is nagy szorgalommal szedtem a többi­ekkel együtt a tavalyi, megfeketedett, megfa­gyott, rothadt krumplit, ami parázsban sütve igazi csemegének számított. A pár hetes kolhozi munkanapot követően nehéz fűrésztelepi munkára osztottak be. Az új helyzetben a hiányos étkezést plusz munka vállalásával igyekeztünk jobbá tenni. Estén­ként, amikor a lágerhez közeli élelmiszer­elosztó kombinátba vasúti szerelvények ér­keztek, jelentkeztünk munkára, vagonok kira­kására, aminek folytán krumpli-, cukorrépa-, marharépa-, halkészletünket lopás útján gya­rapítottuk. Az összegyűjtött élelmiszerkész­letből egy teljesen munkaképtelen, rokkant, de politikai fogoly-elítélt rabtársam, Rácz Zoli, munkából hazatérve mindennap, este háromliteres kannában főtt krumplival, mar­harépával, hallal várt, aminek eredményekép­pen felfújódtam és testsúlyom elérte a száz kilogrammot. Mivel a barakkokban tisztálkodásra, napi mosakodásra nem volt lehetőség, minden hét 639

Next

/
Oldalképek
Tartalom