Lapok Pápa Történetéből, 2007

2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története

lágerlakók mondták, már csak a dögcédula jöhet a nagy lábujjra... és egy „viszontlátás” mondás a másvilágról. A kórházban valamivel jobb volt a koszt, és ami a fő dolog, nem kellett dolgozni, nem kellett a hideg borzalmait átélni. Éreztem, hogy valamivel jobban vagyok, bár attól még nagyon messze, hogy dolgozni tudjak. Igen rossz hatással volt rám az elhalálozások szá­mának növekedése, ami abból adódott, hogy egyesek nem bírták az állandó éhezést, külön­böző növényeket, hulladékokat főztek össze, megkapták a vérhast, a hasmenést, s elmentek oda, ahonnan nincs visszaút. Mások forralat- lan vizet fogyasztottak, vagy mások dohányra cserélték el napi kenyerüket, legyengültek... Ő értük is eljött a kaszás... Én meg még mindig a kórházban voltam és egyik nap nagy sürgésre-forgásra ébredtem. Később tudtam meg, hogy valami felsőbb fokú orvosi szemlét vártak, ezért állítottak mindent a feje tetejére. A szemlét egy orvos századosnő vezette és amikor alapos vizsgálat után megtudta, hogy negyvenöt kilogrammos testsúlyommal abszolúte legyengült állapot­ban kerültem a kórházba, és mennyi ideje vagyok itt, elrendelte azonnali elszállításomat a lágeri faház kórházból a városban kint mű­ködő „magasabb szintű” ugyancsak fogoly­kórházba. Az orvosnő szerint személyem felismerte, hogy a Szovjetuniót ért nagy háborús károkat csak jóvátételi munkával lehet részben egali­zálni. Személyem ennek megfelelt és a becsü­letesen végzett munka végzése folyamán ke­rültem ilyen legyengült állapotba, amiért is megérdemlem a további magasabb szintű or­vosi kezelést, aminek eredményeként majd újra munkába állhatok és bekapcsolódhatok a szocialista munkaversenybe. Több mint három hónapot töltöttem el a városi hadifogoly kórházban, amit itt is gép- pisztolyos őrség őrzött, vett körül. „Munka­képessé” válásom után visszairányítottak a korábbi kényszermunkás lágerbe. Két hónapig egész nap favágással és kézifűrészeléssel kap­csolatos munkát végeztünk, majd ezt követő­en a jóval nehezebb erdőirtási munkába kap­csolódtunk be. Itt, éppen ennél a könnyűnek nem nevezhető tevékenységnél olyan magas normát állapítottak meg, melyet lehetetlen volt teljesíteni. Ilyen esetben a hatszáz gramm kenyér fejadagnak csak csökkentett hányadát, felét, azaz háromszáz grammot adtak ki. Az ebéd fél liter káposztalevesből állt, amiben kevés korpa és káposzta szédelgett, majd fő­ételként három deci buris, vagy köleskása volt. Másik alkalommal krumplikása, pár dkg sós hal szerepelt a menüben és egy evőkanál kristálycukor. A kenyérlopások napirenden voltak, bár ha valakit tetten értek, azt majd halálra verték, de nagy volt a csábítás, min­denki élni akart, ha nem tovább, legalább hol­napig... Négyévi rabságom alatt nem láttam sertés- és marhahúst, húskészítményt, szalon­nát, semmiféle gyümölcsöt, főtt- és sült tész­tát, tojást, tejet, tejipari terméket, lekvárt, mé­zet, egyszóval a legalapvetőbb élelmiszercik­keket, amik otthon egy átlagos háztartásban természetes volt. Mint már említettem, étkezési ellátásunk káposztalevesből, korpakásából, krumpliká­sából, buris- és köleskásából, zabkásából állt, amit esetenként fél dekagramm halhús fosz­lány tett „jobbá”. Mivel a rablágerből a városba nem mehet­tünk ki, a civil lakossággal nem találkozhat­tunk, így csak közvetve szereztünk tudomást arról, hogy az orosz emberek életszínvonala és ellátása nagyon rossz, aminek folytán mi foglyok sem remélhetünk semmiféle javulást ellátásunkban. És mindez történik abban az országban, világbirodalomban, amely jólét szempontjából az elsőnek tartja magát a vilá­gon, s ahol mint ők mondták, legfőbb érték az ember. A mindennapok pedig feszített munkában peregtek és lassan az időjárás változása döb­bentett arra rá bennünket, hogy a nyárnak vége, fel kell hogy készüljünk az orosz ősz­re... Már több hét repült el az őszi nehéz mun­kából, amikor váratlanul - egy számunkra szokatlan - esemény rázott fel bennünket tes- pedésünkből. Az esti számolásnál egy ember hiányzott, majd amikor a brigádvezetők is ellenőrizték csoportúkat, már mindenki tudta, hogy egy Pásztor nevű fogoly hiányzik... nem volt több húszévesnél. - Fasiszták, majd adok én nektek - rázta az öklét tehetetlenül az 637

Next

/
Oldalképek
Tartalom