Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története
tér... csatatér... Ki tudja nem leszünk-e hullák hamarosan... Az őrök füstölgő kis tüzek mellett bóbiskoltak, majd felhangzott hirtelen az őrség parancsnokának ébresztője. Az őrök csizmájukkal, rúgásokkal kezdtek nyomatékot adni a parancsnok szavainak. Ezután a számlálás következett, majd tolmács közreműködésével a parancsnok szónoklata, ami a következőképpen hangzott: Foglyok figyelem! Az őrök minden rendelkezését kötelesek vagytok teljesíteni minden újabb figyelmeztetés nélkül. A sorból jobbra vagy balra való kilépés szökésnek számít és az őrség tüzet nyit. Előre kilépés vagy hátul lemaradás szintén szökésnek minősül, s az őrség fegyelmez. Mindezek után felcsattant: Őrség harcba! Foglyok előre! Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindezen bánásmód, durva, embertelen intézkedés a háború három hónappal történő befejezése előtt magyar állampolgárokkal szemben történt a „felszabadítóként”, „testvéri barátként” jött a Szovjetunió részéről. Ezzel egyben meg is indult a menet és egy egész, szenvedésekkel teli nap után este megérkeztünk Kiskunfélegyházára. Az éhség, hóvihar, ami egész utunk alatt dühöngött, nagyon megviselt mindnyájunkat. Egy nagy épület udvarán, mikor megállítottak bennünket, újra a szokásos számolás következett, hogy megvagyunk-e, nincs-e hiányzó, akivel az őrség nem tud elszámolni. Mivel a létszámellenőrzés jó eredménnyel zárult, félig megfagyva szedtük a lábunkat és bevánszorogtunk a legközelebbi épületrészbe. Volt iskola tantermében találtuk magunkat, s a sarokban a törekre gyúrt szalmakupac arról ámlkodott, hogy nem mi vagyunk itt az első lakók. A hideg, fütetlen helyiségben lekuporodtam, s kimeredt szemekkel néztem a sötét semmibe, közben olyan egyedüllét vett rajtam erőt, hogy azt még kimondani is nehéz volt. Kiszabadulok-e a poklok poklából? - Édes jó Istenem, süt-e még rám egyszer ismét szabadon a Nap, mint valamikor? Meglátom-e még egyszer az én drága jó Anyámat, Apámat, hangzott el a fohász ajkaimról. Akkor még nem tudtam, hogy a szenvedés, a gyötrelem, a megaláztatás igazából ezután következik és kerek négy évig tart majd. Ki tudja, meddig ültem ott sírva, merengve, majd ráborultam a szalmakupacra és fejemre húztam kis kabátomat. A kabát alatt megrekedt meleg levegő mindjobban elbágyasztott és az egész testemet elárasztó szúró fájdalom ellenére végül is álomba merültem. Kora reggel a hajcsárok ébresztőt rendeltek el, amit egy látszólagos reggeli követett. Ezután fürdő és orvosi vizsgálat, majd egy nagy terembe hajtottak bennünket. Az ajtóban egy pillanatra meghökkenve megálltam és körülnéztem. Tíztagú, magas rendfokozatú szovjet tisztekből álló bizottság előtt találtam magam, fejük felett a híres marxista mondás volt nagy betűkkel kifüggesztve: „ Világ proletárjai egyesüljetek!” A másik oldalon pedig: „Éljenek a szabadságszerető népek!” propagandaszöveg volt olvasható. Hej, világ kommunistái, látnotok kellett volna azt a szabadságot, azt a tömeggyilkosokkal szemben sem alkalmazott bánásmódot, amiben minket részesítettek, ami teljesen ellentétben volt az említett hangzatos propagandaszöveggel. A katonai bizottság előtt, legfontosabb személyi adataim nyilvántartásba való vétele után visszatereltek bennünket a termekbe, ahol naphosszat nem volt mit csinálni, és lassan a semmittevés kezdte felőrölni idegeinket. Az éhezés, a koplalás mellet a bizonytalanság volt az, ami még elviselhetetlenebbé tette az amúgy is emberinek nem nevezhető helyzetünket. Az eseménytelen bizonytalanság közepette legtöbbször egész nap a köpenyem alá menekülve álmodoztam, próbáltam hazaálmodni magamat. Nyitott szemmel feküdtem, lélekben otthon jártam, s terveket kovácsoltam, hogy mit fogok majd csinálni és hogyan ha... majd ismét egyszer hazakerülök. Cipőkereskedésünk is eszembe jutott, annak bővítése, fejlesztése megvalósításában fő helyet szántam magamnak. Tudtam, éreztem, hogy teljesen hiábavaló időtöltés, amit művelek, de olyan jó volt ismét otthon érezni magamat. Látni a kedves, szeretett arcokat, tájakat... így virradt ránk február vége, a szállítás napja. Az őrség ismét tüzetesen átvizsgált minden rongyunkat, még a szánkba, fülünkbe is belenéztek. Részemre személyi tárgyként egy fél literes bádogkannát és egy fakanalat 630
