Lapok Pápa Történetéből, 2006
2006 / Különszám - Vajda Péter, a reformkor progresszív író-pedagógusa,tudósa emlékezete (1808-1846)
A szegény tanuló sorsa Egyedül vagyok, idegen emberek között. Nincs, aki szeretne, nincs, aki gondoskodnék rólam, nincs, aki reménnyel biztatna. Sok apa van, kinek karja messze ér, sok fiú van, kit kézen hordanak, az én apán saját terhét alig bírja vállán, az én barátaim száma még nincs megkezdve. Oh, mi igen bajos egyedül lenni, szülök nélkül, barátok nélkül, jó emberek nélkül. Megyek, és engem senki meg nem lát, jövök, és nem kérdezi senki: hol valál? Föltekint a nap, és én éhezem ... s nincs, ki kenyeret nyújtana ... delel a nap, és alig lakom jól... leszáll az est, s lefekszem örömtelen. Micsoda erő vonzott engem ide? Barátom volt-e az vagy ellenségem? Oh, mi boldogság az apai kunyhóban biztos tanyát lelni... Sokszor folytak már könyüim, sokszor emelkedtek fohászok mellembül ... s nem volt, ki könyüimet fölszárítsa, ki megköny- nyebbítse mellemet. Nekem kevés örömmel kínálkozik a föld... Keveset bízom az emberekben... Lazítani akarom a kapcsot, mely a földhöz köt. Kebelembe bocsátkozom s ottan ápolom a megelégedés egyszerű virágát ... magába térítem lelkemet, hogy saját lényében fedezzen föl kincsbányákat, s ezeket mívelni legyen örömöm, legyen föladatom. Maradjatok el, gazdagok, kik nem látjátok a szegény szükölködését, maradjatok, hatalmasak, kik erőtöket mindenre fordítjátok, csak arra nem, mi jó gyümölcsöt hozhatna, szűkölködők nevelésére. Megveszem vérpénzen magamnak az oktatást, s könyvemre hullatom könyüimet, midőn más vigasztaláson nem lehet. Az iskola Kedvemet találom az iskolába járni. Gyermekek vannak ott, korombeliek, idősebbek és fiatalabbak. Jókedvű sok van köztök, van szorgalmasan tanuló, vannak renyhék is. Érdemes lesz velek versenygenem. Igen, de nincs, ki útba igazítson, ki megmagyarázza az idegen szavakat, melyeket tulajdonommá kell tennem. Oh, uralkodnék csak itt az a nyelv, mely az enyém és a falumbelieké: megmutatnám, mit tud a Bakony fia tenni. Szellemem karomon fogott, és vezet... egy ifjúhoz, ki a barátság maga... Ez kész megmagyarázni, amit nem értek, tanácsot adni, ha nélküle szűkölködöm. Most már versenyt futok akármelyikekkel, pajtások... Egy hangot nem bocsát ki ajkán a tanító, hogy meg ne jegyezzem magamnak, tant nem adand elő, hogy emlékezetembe ne véssem. Mely gyönyör érteni...mely kéj tanulni! Mint jőnek az eszmék fejembe ... korány dereng föl agyamban ... szívem húrjai mind szökdécselnek és játszanak... Nélkülözésem drágán fizettetik. Utolsónak ültettek a kemencéhez...Távol van már tőlem a renyhék azon kedves polca ... keveset és kevesebbet látok magam előtt, kiket le kell győznöm. Tűz ég kebelemben, vínom kell... és győznöm ... mi isteni kéj, elsőnek lenni... Az év vége itt van, apám ... a szegény parasztfiú legyőzte a gazdagokat ... övé a borostyán, irigyen néz reá egy egész tanoda. (...) Buzdítás haladni Látjátok, édes barátaim, minő sok baj van a világon. Érdemes róla gondolkozni, érdemes tanakodni, hogyan lehetne e bajoknak véget vetnünk. (...) Azért van magasra helyezve a nap, hogy világánál nézzenek és lássanak az emberek, lássák a hazabeli viszonyokat és az emberi társaság szabályait, de az emberek behúnyják szemeiket... (...) Tudomány világa és nap fénye létezik számomra, egyik elegendő volna földeríteni elméjöket, de ők a kettő mellett sem boldogulnak. Sokan vannak, kik érdekelvék, hogy a korány alatt maradjon, és a szemekről le ne vétessék a hályog. Azt mondták, barátaim! hogy mi reményei vagyunk a hazának. - bimbók és virágok, 602
