Lapok Pápa Történetéből, 2006
2006 / 2. szám - Dreisziger Gyula: Cukrásztörténelem dióhéjban... és 48 éve történet... (Pápa, 1956)
Visszaemlékezés 2004... 48 éve történt... A forradalom kitörése után pár nappal összeült az Ipartestület vezetősége. A soros elnök én voltam (Dreisziger Gyula). Felmerült az a kérdés, hogy a Széchenyi utcai székházunkat most visszavehetnénk. Minden egy véleményen voltunk. Csak az a kérdés, hogy hogyan!? Kitől kell engedélyt kérni, a pillanatnyi probléma ez volt. Úgy határoztunk, hogy az Ideiglenes Forradalmi Tanácsot megkeressük, talán tudnak valamiféle megoldást találni. A Forradalmi Tanács annyira új volt, hogy problémánkban nem tudott segíteni. Csupán annyit mondtak, hogy ez az ügy az „Iparság” ügye. A rendőrség ugyanezt mondta. Mit tehettünk mást, mint magunk fogjuk elintézni ezt az ügyet. Megkértem a városi hangosbemondót, hogy háromszor mondják be a következő szöveget: Az Ipartestület elnöke, Dreisziger Gyula kéri az iparos társakat, hogy holnap, október 30-án (úgy emlékszem), délután fél 5-kor gyülekezzenek a Kígyó utcai irodánk előtt. A megadott időre szép számmal meg is jelentek a meghívottak. Itt röviden ismertettük, hogy miért lettek hivatva, amit „nagy örömmel” vettek tudomásul. A nemzeti zászlóval elöl megindultunk Kígyó utca, Korvin utca, Főtér, Fő utca és a református templomnál befordulva a Széchenyi u. 4. szám alá. Útközben sokan csatlakoztak hozzánk, úgy hogy elég nagy csoport ért kijelölt célunkhoz. Itt bekopogtunk és kisvártatva megjelent egy férfi, kértük tőle az emeleti irodák kulcsait.- Nem adhatom, és milyen jogon jönnek ide? Ez a K. P. Alsóvárosi Pártszervezet tulajdona, stb. Majd hangos szavak, a férfi a rendőrséget emlegetett és dulakodás lett. Félrelöktük az illetőt és mentünk az emeletre. Úgy huszonötén behatoltunk az emeleti részen levő irodába. De előbb az ajtót kellett kinyitni, Tamás lakatos intézte ezt a műveletet. Úgy, hogy az ajtó fel sem lett törve. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ott pár óra leforgása alatt milyen rendet csináltak iparos társaink. Rákosi gipsz mellszobra volt az első, amit agyon csaptak, darabokra tört. Az ablakokat kinyitottuk és ki lett röpítve Sztálin mellszobra, majd Lenin nagy, bekeretezett képe. Utána a sok jelmondatos feliratok, a sarló-kalapács címerek, sok írott könyv, ez mind az utcára került, ahol a kint maradt tagság gondosan elégette azokat. A nagy kályhába az irodában talált iratokat égettük el. Valaki észrevette, hogy a székek hátsó támlapján a sarló-kalapács címerek vannak. Ezeket is lecsavarozták. Egyszóval kitakarítottuk a beszennyezett székházunkat. Munkánk végeztével elénekeltük a Himnuszt, és kitűztük a nemzeti zászlót az épületre. Tamás gondosan bezárta az irodát. Boldogan hagytuk el a Székházat, ami újra a miénk lett. Felejthetetlen esemény marad számomra míg élek. Úgy tíz nappal később jóindulatúlag figyelmeztetett egy jó barátom, ki a rendőrségen, az irodán volt alkalmazva, hogy „azonnal tűnjek el, ha még nem késő!” Azonnal intézkedtem. Polgár István fodrásznak adtam át a lakáskulcsokat. A fia, Gyuri nálam volt ipari tanuló. Összecsomagoltam a családomat. Feleségemet, öt éves kislányomat és másfél éves fiamat. Fontos iratainkat és pénzt vettem magamhoz. Kora délutáni vonattal Csornára utaztunk. Ott rokonaim (Dreiszigerek) szereztek teherautót, mely kivitt bennünket a határig. Velünk jött még a Tamás család is. Fejenként 800 forintot fizettünk a viteldíjért. Teljes sötétben átkeltünk a határon és már 9-kor Ausztriában voltunk. Pár nap után Belgiumba mentünk, ill. vittek bennünket. Egy nagy bizonytalanság felé, ahol újra kezdtük az életet. Sajnos tettünkért „hazát” kellett cserélnünk. így történt Kedves Barátaim! Antwerpen, 2004. december 16. 556
