Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
arcát, miért takarja a fejét jókora, sötétszínű kendő, miért van a lábán ormótlan férfibakancs formás topánkái helyett. Éjszakai szolgálat a sebesültek mellett: a szokottnál is nagyobb elővigyázatosság, nehogy meglássák, milyen fiatal és szép... Az ápolónői munkát nagyon nehezen bírja: lelkileg megterheli a fiatal katonák szenvedéseinek, szörnyű sebesüléseinek látványa. Az Alsóvárosi temető katonasírjai tanúsítják, nagy volt a halálozás a sebesültek között. A férfiakkal árkokat ásatnak az oroszok a város körül, így édesapám is a földmunkások között van. Nem tudni, mire voltak jók ezek a munkák: talán csak arra, hogy lefoglalják a férfiakat, vagy a megszállók megmutassák: ők parancsolnak. A város tele van emberekkel, civilekkel, menekültekkel, katonákkal. Ekkor látok először erdélyi menekülteket, hallok Erdélyről. A menekültek megelőzték az oroszokat: a szomszédban elszállásolt erdélyi család már ’44 karácsonyát is itt töltötte. Gyermekeikkel játszom az udvaron: Domonkosék, így hívják őket. Egy idő múlva nem látom őket többé: hazamentek, vagy Nyugatra, míg a határok nyitva voltak. A következő nyáron óvodába iratnak: megnőttem! Óvodám az Irgalmasrendi apácazárda hatalmas épülettömbjének egyik szárnyában van berendezve, apácák töltik be az óvónők munkakörét. Díszkert veszi körül az épületet, nagy játszó- és búvóhelyekkel; az épület mögött konyhakert. Csak a délelőttöket kell itt töltenem, ebédre hazamehetek. Kezdetben elkísérnek, eljönnek értem. Később megtanulom az utat, nem nagy a távolság, megtehetem egyedül is. Kevés emléket őrzök az óvodáról, de a hangulatát, amit kiváltott belőlem, igen. Ez a hangulat a tagadásé. Nem akarok ide járni! Nem akarok rajzolni, papírkivágással bíbelődni. Ülünk alacsony, hosszú padjainkon, óvó néni mesél, bábfigurákat mozgat. Vagy énekelgetünk, színdarabot fogunk játszani karácsonykor, erre készülünk. Nem érzem jól magam sehogyan sem. Főként azt nem szeretem, mikor körbeüljük az alacsony, kerek, nagy rajzasztalokat és konfettihez hasonló apró, színes papírokat ragasztunk papírlapra. Előre kirajzolt körök, virágminták alaprajzát kellene beragasztani ilyen módon, hogy a ceruzavonal ne látszódjék. Mikor megértem, mit kívánnak tőlem, és ki is próbálom, mennyire tudok e kívánságnak megfelelni, először megrémülök: semennyire. A többiek vígan ragasztgatnak, vagy nem törődnek vele. Bennem vihar dúl, de egyelőre azt hiszem, valami egyszeri, véletlen kínzásról van szó, többet nem fordulhat elő. Második, vagy a harmadik alkalommal elhatározom: megszököm! Elhatározásomat végre is hajtom az udvari sétálgatás idején, lemaradok a laza csoportról, ki a kapun, végig az utcán, irány a közelben lakó nagynéném. A csengőt nem érem föl, addig dörömbölök, míg meg nem hallják. A legfurcsább, hogy a felnőttek nem veszik észre a szökést, nem érzik át rossz közérzetemet, ami végigkíséri egész óvodai két évemet. Az óvónéni azonban hamar felfedezi, mi történik és eljön hozzánk egy másik apáca kíséretében, hogy megbeszélje a szüleimmel megmagyarázatlan eltűnéseimet. Nem veszek részt ezen a beszélgetésen természetesen; büntetést nem kapok, de megígértetik velem, hogy nem csavargók ezentúl a saját fejem szerint. Biztosan nem én voltam az első gyerek, aki nem szokott bele egykönnyen az óvodai fegyelembe, az első kényszerítő körülményekbe. De az utolsó sem: jó huszonöt év múlva a saját fiam is meg-megszökött az óvoda nemszeretem foglalkozásai elől. Amennyire elkívánkoztam az óvodából, olyan könnyen, gyorsan beleszoktam az iskolai életbe. Igaz, ott nem kellett értelmetlen feladatokat megoldanom, idősebb is voltam néhány hónappal. Pedig ez az óvoda biztosan kiválóan működött, kora pedagógiai elvei szerint. Az itt megismert gyereksereg volt az én korosztályom egészen az érettségiig, többekkel együtt tettük meg az egész utat! A kisvárosoknak, mint Pápa, pótolhatatlan előnyük a közösségi szellem kialakulása. A családok több nemzedéken keresztül laknak egy környéken, ismerik egymást, érdeklődnek egymás sorsa iránt. A gyermekek együtt játszanak, minden ismerős szemeláttára nőnek, fejlődnek, illeszkednek bele a város életébe. 451
