Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 1-2. szám - Féllábbal a pokolban

sajátságos terápiát alkalmazott: egy literes konzervdobozba jódot öntött ki, majd egy kis botra gézt csavart, és nagy műgonddal körül- maszatolta sebeimet. Aki tudja mit jelent a jód a nyitott sebnek, az elképzelheti mit álltam ki. Mindenesetre többet nem mentem el a „rendelésre”.

Az őrszolgálatot ellátó katonák - mint már említettem - a Margit körúti fegyház profi „smasszerei” voltak. Szinte kivétel nélkül viselték a zubbonyukon a zöld mesterlövész bojtot. Ha netán valaki szökni akarna... Szolgálatukat túlbuzgóan látták el, mivel kényelmesebb és biztonságosabb volt rabokat őrizni, mint a fronton harcolni. Kedélyeskedve, nemes egyszerűséggel csak zsiványoknak hívtak minket: „na két zsivány vigye ki a küblit”.

Az első napokban megismertük a fegyház lakóit. Talán kétszázan lehettünk. A rabok kétharmadát Jehovások és erdélyi szombatisták tették ki, akiket feleségük is elkísért a rabságba. Egyetlen bűnük az volt, hogy nem fogtak fegyvert, és még a legelemibb munkát is megtagadták, amivel a háborút elősegítették volna. Nagyon vidám népség volt, napközben saját szövegű zsoltáraikat énekelték. Persze szöveget írni könnyű volt. de zenét szerezni hozzá azt már nem. De mégiscsak szereztek hozzá: először felkaptuk a fejünket, amikor meghallottuk a német himnusz jól ismert dallamát, vagy a John Brown című közismert vadnyugati dalt. Csak a szöveg hallatán tudtuk meg, hogy ezek vallásos tárgyú énekek. Fanatikus hívők voltak, a földi-, a testi élet nem sokat jelentett számukra, az csak előkészület volt az Isten országára. Ennek hamarosan tanújelét is adták: azt hiszem kétszer vagy háromszor bombáztak bennünket a szövetséges légierők. Kitűnő célpont voltunk: előttünk a Budapest-Bécs vasútvonal, a hajókikötő; míg körülöttünk a légelhárító ütegek. Légiriadó esetén ránk zárták az erőd kapuját, ők meg biztonságosabb helyre pucoltak. Magának a patkóalakú erődnek mintegy másfél méter vastag falai vannak, tetején kb. ugyanilyen magasságú földhányás, és keskeny, lőrésszerű ablakai. Még most is borzongok, mi lett volna, ha egy légiakna átszakítja a mennyezetet. A légnyomás biztosan kikészített volna mindenkit. Szerencsénkre a bombák csak a falak

mellé estek, a légnyomás kitépte az ablakokat a helyükről. Láttam a bombák vakító lángját, amint behasítottak az ablakokon keresztül. Azt hittük, itt a világ vége. A bombázás végeztével láttuk, hogy közvetlenül a falak mellett fürdőmedencényi tölcsérek tátongnak. Mi a betonon lapítottunk összeszorított fogakkal, a félelemtől eltorzult arccal. Véletlenül egymásra néztünk Gogolákkal, s látva egymás kétségbeesett arcát, hangos nevetésben törtünk ki. A bombák javában hullottak, körülöttünk a Boforsok veszettül ugattak, eközben a Jehovás asszonyok vidáman seperték az üvegcserepeket, zsoltáraikat énekelték, s vigasztaltak minket, egyszerű halandókat: „Ne féljetek. A Jehova velünk van, nem lesz semmi bajunk.” Igazuk lett, és ezután megkülönböztetett tisztelettel tekintettünk rájuk. Utólag elgondolkodtam: filmvászonra illő bizarr percek voltak ezek, melyeket mi természetesen óráknak éreztünk. Érdekes emberek voltak ezek a Jehovások, mintha pikniken lettek volna, rendkívül jó kedvük volt, hitük valami elmondhatatlan derűt, és bizakodást kölcsönzött nekik. Vidáman beszélgettek, a bibliai idézetek úgy röpködtek a levegőben, mint nyáron a legyek. Két vezető személyiséget véltem felfedezni köztük: a „mélynövésű” Szepesi bácsit, a susztert; és Braun bácsit, a borbélyt. Néhány erdélyi szombatista is volt köztünk, Naszuj Gáborra tisztán emlékszem. Szabó mester volt, és az elfogásakor viselt fekete nagykabátjában, és kobakban járkált közöttünk. Az ő vallási tilalmai közé tartozott a disznóhűstól való megtartóztatás is. Ezt nagyon könnyen betartotta, pedig semmiféle kényszert nem alkalmaztak. Itt kötöttünk barátságot a BB levessel is (na nem Brigitte Bardot receptje volt). Ennek száraz borsó és bab voltak a „komponensei”. Pápa környékéről, Ugodból is voltak köztünk Jehovások: Soós bácsi magas, ösztövér prófétái, alakja most is tisztán áll előttem Két szökött pesti zsidó család is velünk raboskodott: az idős K. bácsi feleségével és leányával, továbbá W. Lajos bőrönd gyáros, annak felesége és velem egykorú leánya. W. Lajos súlyos cukorbeteg volt, felesége adta be neki a már erősen fogytán lévő inzulin injekciókat. Valahonnét a Tátrából származó tót partizán - gyanús férfi 314