Lapok Pápa Történetéből, 2002
2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső
megmaradt bennem, és ezért tüstént közkincs- csé is teszem: Verebet fogni úgy lehet, Farkára sót hintenek. Ilyenkor arra gondolok: Jó, hogy veréb nem vagyok. Feleségem jojót vett, Tőle egész bolond lett. Néha megfeledkezik, s Az ágyban is jojózik. Állatkertbe kéne menni Medvecukrot kéne venni. A medve ingyen osztogatja, A Peti meg szopogatja. Nem vall elkötelezett állatbarátra a következő strófa szerzője, aki így dalolt: Minap a mi macskánkra szörnyem mérges lettem, A farkánál fogva kipenderítettem. így szólt az én feleségem: szívtelen vagy szívem, Mit szólnál, ha téged is így dobnálak ki innen. A sátoros nagy cirkuszok teljesen elfoglalták a teret, műsoruk színesebb, változatosabb volt: légtornászok, akrobaták és idomított állatok is szerepeltek műsoraikon. Emlékezetes estéket szerzett a város fiatalságának a Czája cirkusz, amelyet a híres birkózó dinasztia egyik leszármazottja működtetett. A műsor befejeztével került sor a pankrációs viadalokra, melyeket szájtátva izgultunk végig, és el is hittük, hogy a küzdő felek komolyan is veszik egymás püfölését. Egyike volt a birkózóknak a kubai néger Morejon, aki csakhamar kedvence lett a város fiatalságának. Biztosra veszem, hogy a város lakóinak jó része akkor látott életében először feketebőrű embert. A cirkuszokkal kapcsolatban is volt két emlékezetes élményem: az egyik, amikor egy megvadult cirkuszi ló elszabadult, és habzó szájjal vágtatott felém a Kis tér irányába. Minden, ami arra alkalmas volt, meghűlt bennem, alig tudtam előle félreugrani, s még később is, ha felidézem emlékét, az apokalipszis paripái jutottak eszembe. Azt hiszem az első igazi halálfélelmem ekkor legyintett meg, akkor gondoltam először arra, hogy ’’Úristen, nemcsak az öregek halnak meg, mi gyerekek is meghalhatunk”. A másik, jóval szelídebb, de annál fájdalmasabb emlékem egy cirkuszi estéhez kötődik. Már nem tudom melyik évben volt, talán ’36- ban vagy ’37-ben. Éppen a cirkusz körül lebzseltünk, amikor hirtelen vörösödni kezdett az ég alja. Tűz van, villant át agyunkon, biztos a Celli út végén ég egy ház. Akkortájt ingyen látványosságnak számított egy-egy tűzeset. Öt- ven-száz gyerek is futott a tűz irányába, hogy tanúja lehessen az eseményeknek. Akkor is így történt, csak éppen nem a Celli úton volt a tűz. Na, akkor biztos Borsosgyőr ég gondoltuk, mert akkor már a fél égbolt vörös volt. Futás Borsogyőrre, az sem égett, futás tovább, egyre fogyó csapatunk Dereskén sem talált tüzet. Nyárád égett. Itt szembesültem először a kárvallott emberek jajveszékeléseinek kínzó hangjával, és a kétségbeesett tekintetek emléke még sokáig kísértett. Csak másnap dél felé vetődtem haza, ahol nem méltányolták futóteljesítményemet, de az általam okozott izgalmat alapos veréssel vezette le apám. A város akkori lehetőségeihez mérten jól szervezett volt a tűzvédelem. A városi tűzoltóság épülete, akárcsak ma, a Bástyán állott. A tűzoltók egyike az Anna templom tornyából figyelte a várost és annak környékét elsősorban a gabonaérés idején. Tűz esetén jelentést tett és megkezdődött a riasztás, megszólalt a sziréna. Először egy hosszú jelzés adta tudtul, hogy tűz van. Ilyenkor minden valamirevaló fickó megmerevedett és feszülten figyelte, hogy még hány rövidebb jelzés hangzik fel, tudniillik ez jelentette azt, hogy hányadik keiületben van a tűz. Ilyenkor a gyereksereg megindult, hogy tanúja legyen az izgalmas eseményeknek. Pápán két nagyobb tűz tanúja voltam, az egyiknél a Pátkai major gabonaraktára, a másiknál a Várkastély tetejének fele égett le — azért csupán a fele, mert a tetőzet teljes elpusztulását és 388
