Lapok Pápa Történetéből, 2002

2002 / 1-2. szám - Féllábbal a pokolban

Lassan eljött az újabb tárgyalás napja, melyet megelőzően egy hadbíró százados kihallgatott minket, és mosolyogva közölte, hogy már nem lesz semmi baj, néhány évi börtönnel megússzuk a dolgot. Szavaiból azt éreztük, hogy a mentőexpedíció Csepregre is eljutott.

Ismét összeült a Honvédvezérkar 2. számú haditörvényszéke. Az öttagú bíróság változatlan összetételben állt össze. Sajnos a hivatalból kirendelt ügyvédek most már nem voltak jelen, ott volt viszont a tanúként megidézett B.B.E. kémelhárító hadnagy, akinek igazolnia kellett, hogy kihallgatásaink során nem alkalmazott erőszakot. Ezt tiszti becsületszavával tanúsította. Erre azt válaszoltuk, hogy az előző jegyzőkönyveket — amelyeket a hadnagy felhasznált - erőszak alkalmazása után írtuk alá. Nagyjából ugyanúgy zajlott le ez a tárgyalás is, mint az előző. Új elem az volt, hogy Szabó Lacit vették elő, miután a Pápán végzett nyomozásokból kiderült, hogy részt vett az 1944. március 19-én a pápai repülőtér melletti, Takácsi községnél a német megszállókkal vívott fegyveres összetűzésben. Természetesen tagadott, és azt erősítette, hogy parancsnoki utasításra cselekedett. Március eleje volt, azt hiszem a hadbírók is belátták, hogy semmi értelme további tárgyalásoknak, és kihirdették az ítéletet: Három társam öt-öt év, én pedig a fegyverek miatt hat év fegyházbüntetést kaptunk. Trócsányi Zsoltot és Varga Györgyöt szökésben lévőnek nyilvánították, közölték, hogy az elfogatóparancsot kiadták ellenük, és ha elfogják őket, a hadbíróság külön tárgyaláson fog ítélkezni felettük. Azt hiszem ezt már ők sem gondolták komolyan, mint ahogy mi sem szívtuk mellre az öthat éves büntetéseket. Még néhány napig vettük igénybe a csepregi fogház vendégszeretetét, amikor közölték velünk, hogy a büntetés letöltésére a komáromi várbörtönbe szállítanak minket. Megjelent egy honvéd és egy tizedes, ránk rakták a jól ismert bilincseket, majd irány gyalog Blikkre, onnét pedig vonattal Komáromba. Kellemetlen közjáték zajlott le útközben: a légiriadók miatti késések folytán vonatunk Kapuvár állomáson lehorgonyzóit, négyünket e templom melletti bíróság fogdájába kísértek. A kellemetlenség

itt adódott: egy nyilaskeresztes karszalagos százados fogadott bennünket, és élénken érdeklődött ügyünk iránt.

Kik maguk?” - rivallt ránk. Percekig néma csend, majd magam sem tudom milyen okból, talán azért, mert az ítéletünk már megvolt dacosan azt feleltem: kommunisták. Több sem kellett. Kegyetlenül lehordott bennünket, ezt még elviseltük volna, de amikor azt ígérte, hogy az éjjel vissza fog jönni, mert az ilyen embereket nem kell börtönbe zárni, hanem azonnal kivégezni, bizony finoman szólva inunkba szállt a bátorságunk. A várakozás idegtépő volt. Azt tudom, hogy a szomszédos templom minden óraütését hallottuk, de még egymás lélegzetét is. Végre eljött a reggel, hátra sem mertünk nézni, amíg fel nem szálltunk a vonatra.

Megfigyeltem, hogy minden börtönbe este, vagy éjjel érkeztünk meg, így Komáromba is. Az állomásról kigyalogoltunk a patkó alakú Csillag-erődbe, s mintegy három hétre itt is bezárult mögöttünk az ajtó. Egy nagyobb terembe kísértek bennünket, ahol összkomfortos, háromszintes priccseken szorítottak nekünk helyet. Reggel tudtuk meg, hogy a hírhedt Margit körúti fegyház Komáromba kitelepített részlegének lakói lettünk, és előttünk már számtalan csoportot deportáltak innen tovább Németországba. Körülbelül egy századnyi katona képezte az őrszemélyzetet, élén a nem túl jó hírű Csonka főtörzsőrmesterrel. Még két főtörzsőrmester volt: az egyik Pintér nevezetű, gondolom a géhás ügyeket intézte; a másik Orbán bácsi, aki nemesszalóki volt, és jól ismerte apámat. Ő egészségügyi szolgálatot teljesített, és miután megnézte a derekamtól a bokámig sebekkel borított alsótestemet, azt mondta, másnap jelentkezzem nála, majd ő „rendbe hoz engemet”. Január óta - amikor eljöttünk Pápáról - nem válthattunk alsóneműt (azután sem). A bőröm szinte minden négyzetcentiméterére esett egy gennyes, varas seb, melyeket körülállták a tetük, és vidáman lakmároz- tak. Utoljára Csepregen mosakodhattunk, ahol is fertőtlenítettek minket, de a tetű szívós jószág, megél még a jég hátán is, és újra elszaporodtak ruháinkban. Abban bíztam, hogy Orbán bácsi jóindulatúan fog kezelni, és még talán kórházba is kerülhetek. Nem így történt,