Lapok Pápa Történetéből, 2002
2002 / 6. szám - Tamás László: Fordított távcső
6. SZÁM LAPOK PÁPA TÖRTÉNETÉBŐL PANNICULUS SER.C. NO. 151. 2002. Tamás László: Fordított távcső /Gyermekkorom, városom/ Előszó Ki nem fordította meg gyermekkorában a kezében lévő távcsövet? Talán csak az, aki nem jutott hozzá. Jaj de muris! — mondtuk az annak idején szokásban lévő módon, ami azóta kikopott a népnyelvből, helyet adván az újabb, divatos kifejezéseknek. Azt hiszem a címből kitűnik, hogy az ily módon szemünkhöz illesztett eszköz nem csupán a tárgyakat és személyeket, de az időt is tiszteletreméltó távolságba helyezi. így vagyok most én is, szememhez emelem a képzeletbeli távcsövet, és máris látom gyermekkori önmagamat, az akkor élt felnőtteket, valamint szeretett városomat, ahol felnőttem, és ahol most is élek. A megjelenő képek a távolság ellenére élesek, élethüek és árulkodóak: megmutatják, menynyire tudtam megmaradni gyermeknek, egyszersmind kritikára is késztetvén elárulják, mi az, amit ma másképpen csinálnék, mi az, amit szégyellnem kellene, és mi az, amit ma is vállalnék. Az öt - hat évtized távlatából feltámadt emlékek érdekes hangulatot keltenek bennem: talán a nagyapa - unoka viszony fejezi ki ezt legjobban. Elnézően mosolygok akkori baklövéseimen és csínytevéseimen. Még ma is fájnak és elszomorítanák a balvégzetű események szorongató emlékei. Sokat tűnődöm azon is, hogy jelentéktelen történetek miért élnek bennem még ma is oly elevenen? Miért, hogy még ez a sok esztendő sem tudta belőlem kitörölni őket? A belvárosi házak egy-egy kerékvetőjét most is személyes ismerősként üdvözlöm, és ha a mai város zaján át tud törni a harangszó, felismerem, melyik templomban szólalt meg. A miértre nem tudom a választ, valószínű ezek az apró emlékek megmakacsolták magukat, és kitartottak, várván, hogy megírják őket. Úgy szorongattam őket, mint bennszülött a színes kavicsokat a markában, görcsösen és kitartóan. Megöregedtem, ujjaim elernyedtek, kinyitom tenyeremet, és a kavicsokat szétszórom e lapokon. *** Kézen fogom gyermekkori önmagamat, és sétára indulok. Támaszpontom a Szt. László utcai házunk, ami talán legfontosabb szerepet játszotta gyermekéveimben. Ez a ház egyike volt azoknak, amelyek talán a XIX. század elején épültek, közel egy méter vastag falakkal, ’’kiskapuval” és ’’nagykapuval”. A bejárati folyosó baloldalán falmélyedés volt ülőkével, nem tudom, milyen célt szolgálhatott, lehetséges, hogy az előző tulajdonos — zsidó gabonakereskedő — javait őrző szolga őrhelye volt. Az utcára néző ablakokon kovácsoltvas rácsok őrizték anyagi és személyi biztonságunkat, amelyet emlékezetem szerint soha senki sem háborgatott. A rendőröket szinte a munkanélküliség réme fenyegette, és ezért gyakran túlbuzgón vigyázták a város rendjét. Biciklistákat gyorshajtásért írtak fel, fuvarosokat névtábla és viharlámpa hiánya miatt, 375
