Lapok Pápa Történetéből, 2002
2002 / 1-2. szám - Féllábbal a pokolban
a Fő-téren? - Semmi - feleltem sétáltunk a barátaimmal". Újabb pofon - sortüz. Elővette a kabátja alatt szíjra erősített forgópisztolyát, csövét szelíden a halántékomhoz nyomta és közölte velem, hogy Gellai már mindent bevallott, jobb lesz, ha én is beszélek. Ebben a percben delet harangoztak a szomszédos Nagytemplomban. A hatmázsás harang szólt, amit serdülőkoromban én is húztam a temetések alkalmával. Bíró testvér ujja a pisztoly ravaszán volt. Vajon nekem is fognak majd harangozni, ha...? Kiszólt, hogy szembesítésre hozzák be Gellait. Behozták, arcának mindkét fele dagadt volt. Azonnal láttam, hogy már mindent elmondott, és nekem sincs értelme tagadnom. Időközben gyülekezetünk: Gogolákot, Trócsányit és Varga Gyurit is begyűjtötték. Szabó Lacit csak másnap tudták előkeríteni a pápai reptérről. Külön szobákban helyeztek el bennünket, és egyenként hívtak be valamennyiünket a további vallatásra. Ekkor már segítségei is voltak Bíró testvérnek; hiába, ő is csak ember volt egyedül nem bírta a pofonosztást. Egyik nyilas elölről, a másik hátulról adagolta a pofonokat. A fejem állandó ingajáratban volt a két tenyér között. Precíz ember lévén 145-ig még számoltam is a pofonokat, de aztán felhagytam vele, és inkább arra koncentráltam, hogy minél nagyobbakat nyögjek, és a lehető legfájdalmasabb arcokat vágjam. Nem mondhatom, hogy a pofonok túlzottan megviseltek. Fiatal voltam, egy hónappal tizenkilencedik születésnapom előtt, nem fájt túlzottan a verés, és nekem nem dagadt fel az arcom, mint Gogoláknak és Gellainak. Kezdtem elbízni magam - vesztemre. Egy ócska trükknek beugrottunk: Bíró testvér „nyomatékosan” feltette a kérdést Gogoláknak: „Tudta, hogy a Tamásnak fegyvere van?" O azt hitte, hogy én már bevallottam, s azt válaszolta: „Tudtam.” Mint később kiderült, ezt a kérdést külön-külön mindegyikünknek feltette. Újabb szembesítés, s miután Gogolák bevallotta, nekem sem volt értelme tovább tagadnom. Elmondtam, hogy a Mauser, a töltények és a kézigránátok lakásomon, a pincelépcső mögött, egy falmélyedésben vannak. Két nyilas pártszolgálatost azonnal kiküldtek a fegyverekért a Szentilonay utcába. Apám és nagynéném meglepetésénél csak a beszállásolt két német katonáé volt nagyobb. Sajnáltam őket, mert mint később megtudtam, a Gestapo őket is kihallgatta a fegyver eredetét illetően. A java most kezdődött: az eddigi ütlegek bársonyos simogatásnak tűntek az elkövetkezendőkhöz képest. Bíró testvér és társai - akkor már jelentősen megszaporodtak - egészen transzba jöttek, egész fegyverraktárt sejtettek, s miután a fegyvert, lőszert és kézigránátokat nálam találták meg, én lettem az első számú célpont. Kezeimet megbilincselték, és az ajtó melletti kampósszegre akasztottak. Valaha egy kép függhetett rajta, máig is csodálom, hogy bírta el az akkori nyolcvanhárom kilómat. Közben jöttek a verések és a kérdések, kiknek és hol vannak fegyvereik. Valamelyik őrültnek eszébe jutott, hogy tüzes tűket kellene a körmeim alá szurkálm. A szobában lévő cserépkályhában azonban kialudt a tűz... Elterelő hadműveletbe kezdtem, mert már nagyon fájtak a csuklóim és a körmeim. Bevallottam, hogy felhívást akartunk kifüggeszteni a gyár kapujára, amelyben figyelmeztetjük a dolgozókat, hogy ne menjenek dolgozni, mert a gyár alá van aknázva. Ezzel azt akartuk elérni, hogy a termelés megálljon, ne szállítsák a textilárut Németországba, és ha vége lesz a háborúnak, maradjon alapanyag az újrakezdéshez. Tennészetesen se robbanóanyagunk, se szakértelmünk nem volt ennek kivitelezéséhez. Az ötlet képtelenségét ők is belátták, mindenesetre arra jó volt, hogy ezt a hírt elterjesszék a városban, és a közvéleményt ellenünk hangolják. Még évek múltán is hallottunk olyan hangokat: „Maguk voltak azok, akik fel akarták robbantani a gyárat?” Már az estében jártunk, amikor megjelent - több nyilas vezér kíséretében - Sugár Ernő textilgyári kollégánk, aki - hajói tudom - városparancsnok helyettes volt. Nem titkolt kárörömmel gunyoroskodott velünk. Valószínűleg a nyilas Számonkérő Szék tagjai voltak, akiknek ítéletei nyomán kevesen maradtak életben. Még december 22-én délután, és 23- án a kétségbeesett hozzátartozók minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy kikerüljünk a nyilas-házból. Ez sikerrel is járt, mert szigorú kísérettel átkísértek bennünket a rendőrségi fogdába, s ott két cellában helyeztek el bennünket. Először a rosszhírű Horváth 308
