Lapok Pápa Történetéből, 2000
2000 / 1. szám - Messze volt a cél...
De hát 40 éves voltam, elég küzdelmes nehéz múlt állt már mögöttem, nem hátrálhattam meg a rendkívüli nehézségek elől. Pápán kitűnő tantestület fogadott, példás viseletű, fegyelmezett volt a tanulóifjúság. Ezért évek szívós munkájával sikerült a lerongyolódott intézetet újjászervezni, bútorzatát pótolni. 1947 júniusában egy nagyszabású újjáépítési műsoros ünnepélyt rendeztünk, gyűjtéssel egybekötve. Az ünnepélynek hatalmas sikere volt; anyagi szempontból is. Igaz, széleskörű hírverés előzte meg. Az ünnepély tiszta jövedelme meghaladta a 15 ezer forintot. Nagy pénz volt ez abban az időben. Ahhoz azonban mégis kevés, hogy a rendkívüli károkat helyrehozhassuk belőle. A minisztériumtól is csak a legszükségesebb kiadások fedezésére kaptunk ellátmányt. Az eredményes újjáépítési tevékenységért Varga Dezső tanártársammal együtt miniszteri elismerésben és pénzjutalomban részesültünk. A feladatok szaporodtak. A minisztérium Pápára Pedagógiai Főiskolát tervezett. Az 1949. április 13-án kelt 216.988/1949.VI. sz. rendeletével engem bízott meg a tervezett főiskola szervezésével. Dunántúl nagyobb városaiba agitációs körútra indultam. A főiskola első évfolyamára 120 hallgatót kellett „beiskoláznom”. Körutam eredményes volt, mert az első évfolyamra 320 hallgató kérte felvételét. A főiskola számára (oktatási és kollégiumi célra) leküldött bútorzat, felszerelés megtöltötte a tornatermet. A főiskola tanszemélyzetére tett javaslatomat, a főiskola egy évi részletes költségvetését már feltelj esztettem a minisztériumba, amikor 1949 augusztusában táviratilag felrendeltek a minisztériumba, s közölték velem, hogy a szervezést le kell állítani, a kormány a főiskola létesítését későbbi időre halasztotta. Mondanom se kell, hogy ez a nem várt közlés villámcsapásként hatott rám, s lehangolta az egész város közvéleményét. A sors mostoha végezése, hogy nem csupán a főiskola terve esett kútba, de pár év múlva a régi felirat is lekerül az intézet homlokzatáról. Az 1948-ban meghirdetett Első Nevelési Munkaversenyben az ország tanítóképző- intézetei között első helyezést értünk el (tanulmányi eredmények, sport, stb. téren). A Versenybizottság az intézet tantestületét — s engem külön is — dicséretben részesítette, és elismerő oklevéllel tüntette ki. Az 50-es évek Pápán is sok gonddal jártak. Gyakran érték alaptalan vádak a tantestület tagjait. De tanári testületünk egységes volt, jó, kollégiális szellem uralkodott benne, s a támadásokat ki lehetett védeni. Hogy jó híre volt az intézetnek, csupán két dolgot említek meg. 1951-ben — majdnem erőszakkal — fel akartak vinni a művelődés- ügyi minisztériumba, főelőadónak. 1952 júniusában pedig — az első Pedagógus Napon — „Kiváló tanár” kitüntetésben részesültem. Az oklevelet és pénzjutalmat Dobi István, a minisztertanács elnöke adta át a fényes Parlamentben. Persze, mindig tisztában voltam vele, hogy az elismerésekben, kitüntetésekben az egész tantestület munkája benne van, tehát így fogadtam! Örömöm nem tartott sokáig. Amikor Budapestről, a kitüntetésről hazajöttem Pápára, várt a távirat, hogy drága Édesanyám haldoklik. Pár nap múlva el is temettük. Alig lépte át 60. évét. Évtizedekig fájt a jó édesanya elvesztése. A minisztérium 1952. január 1-jével berendelt a három hónapos budapesti káderképző tanfolyamra. A tanfolyam bentlakásos, iskolás módszerü volt. Formalista, rossz középiskolai diákotthonhoz hasonlított. Magán viselte a személyi kultusz korszakának minden negatív jellemvonását. Rossz emlékeim vannak róla. Pedig, állítólag „ideológiailag sokat fejlődtem”. A tanári testület tagjainak becsületes, jó munkáját magam is mindig elismertem, értékeltem. Ez egyik igazgatói értekezleten — 1957. táján — a megyei müv. osztályvezető az igazgatói minősítéseket elemezve azt mondta. „Csoknyay igazgató jellemzései jók, találóak, de csak a pozitív vonásokat emeli ki, hangsúlyozza. Szinte valamennyi minősítésére Kossuth-díjat lehetne adni.” Persze, ez a megállapítás túlzott volt, de volt benne igazság. Én ugyanis tanulmányi felügyelői, igazgatói munkakörben szerzett tapasztalatom alapján meggyőződtem, hogy a pedagógusok (mint minden nem pedagó200
