Lapok Pápa Történetéből, 2000
2000 / 1. szám - Messze volt a cél...
— úgyszólván teljesen apai nagyanyám, Pécz Teréz vállára nehezedett. Kemény asz- szony volt, de jószívű, szeretett bennünket. Féltünk tőle, különösen, mikor káromkodott. Nem ismertem férfit, aki úgy cifrázta volna a szidalmakat, mint ő. De indulata, haragja hamar lecsendesedett, s ha betegek voltunk, aggódott értünk, mindjárt kicsordultak a könnyei. Nehéz sors volt akkor a falusi élet. Az elemi iskola első osztályába, mint novemberi születésű, csak 1913 szeptemberében kerültem. Előző évben választottak meg egy kiváló fiatal tanítót iskolánkba, az evangélikus népiskolába, Farkas Jánost. Az ő keze alá kerültem. Tulajdonképp csupán másfél évig tanított, emberi, nevelői hatását évtizedekig éreztem. Impozáns külsejű, tehetséges pedagógus volt; igen szerettük. Ma is elérzékenyülök, ha első osztályos csoportképünkön látom: újsággal a kezében ül közöttünk, mezítlábas parasztgyerekek közt. 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után el kellett hagynia a falut, pedig nem is volt kommunista, csupán erős szociális érzék jellemezte. A falu másvallású módos parasztjai elüldözték. Soha nem felejtem el a templomi jelenetet, amikor elbúcsúzott tőlünk. A zsúfolásig megtöltött templom apraja-nagyja, a lelkésszel együtt zokogva vett búcsút tőle. Úgy hírlett, hogy Romániába — ott született — emigrált. Szegeden, 1939-ben, a Pedagógiai- lélektani Intézet könyvtárában nagy örömmel fedeztem fel a nevét: a Magyar Pedagógiai Társaság tagja volt. 1965-ben, romániai ta- nulmányutam során, kérésemre, a román művelődésügyi minisztérium kutatott utána, de nem találtak róla adatot. (Talán nem is akartak!) Az elemi iskola első osztályában — legalább olvasásból — szépen haladhattam, mert 1913 decemberében Farkas tanító úr másik két társammal együtt bevitt bennünket a papkisasszonyhoz újságot olvasni. Arra is emlékszem, amikor 1914-ben bevonult katonának, kórusban búcsúztunk tőle: „Isten hozza vissza a tanító bácsit!” Amikor Farkas János bevonult, mi, I.-II. osztályosok bekerültünk a „nagy iskolába”, a III.-VI. osztályosok közé. A 120-nál is nagyobb létszámú tanulócsoportot az öreg „mester”, Cseri Ferenc kántortanító vezette. Jóval túl volt már a 60-on. Mai szemmel, jó, korszerű nevelőnek látom, akkor, Farkas János után, nehezen szoktuk meg öreges modorát. Mogyorófa-pálcája is gyakran suhogott felettünk. De ha elgondolom, annyi gyereket fegyelmezni másként alig lehetett. Cseri Ferenc tanító úr 48-as érzelmű, lelkes, nagy magyar volt. Történelem, olvasás óráit a magyar múlt rajongó szeretete, a Habsburgok gyűlölete jellemezte. Valamelyik március 15-én én szavaltam az „Akasz- szátok föl a királyokat!” című verset. Cseri Ferenc minden alkalmat magragadott a hazafias nevelésre. Felejthetetlen élmény maradt számomra Remete József 48-as honvéd temetése. Mi, az iskola tanulói a nagy közönség előtt, hosszú sorban, megilletődve kísértük a koporsót, amelyen a halott vitéz kardja, csákója volt elhelyezve. A sírnál a hatalmas gyülekezet sírva énekelte Cseri Ferenccel: „Kossuth Lajos azt üzente...”. Sok óráját, költeménytárgyalását vele együtt sírtuk végig. Pedig kemény, határozott fellépésű ember volt, idős kora ellenére. Ma is előttem van, amikor a „faragó Pécz” egy hatalmas szőlőkaróval rontott be a tanterembe. Pécznek két gyereke járt velünk. Vásott, verekedő gyerekek voltak, ezért Cseri tanító úrtól gyakran kikaptak. Egy ilyen alkalommal az egyik Pécz-fiú hazaszaladt, s jött vele nagy haraggal és karóval az apa. Nyilván azért, hogy majd „megfegyelmezi” az öreg Cseri mestert. A fenyegető magatartású, felindult szülő alig kezdett goromba mondókájába, az egyenes tartású, energikus tanító egy-kettőre kiparancsolta a hatalmas termetű „faragó Péczet” a tanteremből. Pécz meghunyászkodva, csendben távozott; úgy rémlik, morgott valamit a foga közt. Ilyen s hasonló jelenetek még inkább növelték előttünk szakállas, bátor öreg tanítónk tekintélyét; büszkék voltunk rá. Cseri Ferenc már elhagyta a 70. évét, s még mindig nem akart nyugdíjba menni. Az 190
