Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-06-15 / 6. szám
4. KRÓNIKA 1960 JUNIUS igazolásául, bár a mai tényeknek már egyáltalán nem felel meg. Ma már csaknem minden jelentősebb üzemben bizonyos társasviszonyt tapasztalhatunk. — Semmi esetre sem beszélhetünk többé két vagy három tényezőből összetevődő vállalkozásokról. Az egyéni tőkés mint üzemtulajdonos ritka lett. Helyébe a részvényes és a szilárd kamatozású záloglevél-tulajdonos került, akiknek érdekei gyakran nem is azonosak. Ezekhez társul még egy harmadik tulajdonos is: az állam, amely adók, törvények és rendeletek révén legalábbis olyan l>efolyást gyakorol az üzem vezetésére, mint a másik kél csoport. A különbség közöttük csak annyi, hogy az állam semminemű kockázatot nem visel. Fontos szerep jutott a modern üzemek életében az igazgatósági testületeknek is. Ezek alkalmazott igazgatókból, tehát olyan magasállásu szakértőkből tevődnek össze, akik a valóságban a korábbi tőkés-magántulajdonos ténykedését fejtik ki. Ez a réteg annak köszönheti létét, hogy a termelés ma messzemenően specializált szaktudást követel. — További fontos tényező az üzemi társasviszonyban a műszaki és az adminisztratív vezetés, amely közvetlenül irányítja a termelést és az áru forgalombahozatalát. Közvetlenül ezek alatt állnak az irodai munkaerők, akik szakmailag szintén több csoportra oszlanak. Számuk állandóan növekszik. Aránylag újszerű jelenség az üzemekben az úgynevezett szociális szolgálat is. Ehhez tartoznak az üzem pszichológus, a “human relations” szakértői, továbbá a szakszervezeti megbízottak. Ezután következnek a műszakilag képzett mesterek és előmunkások és a modern üzemi szervezet legvégén találkozunk csupán azokkal, akiket a helytelen általános szóhasználat tulajdonképpeni “munkásoknak” nevez. Ebből a nagy vonásokban megrajzolt helyzetképből kitűnik, hogy a gazdasági fejlődés révén a modern gyár felépítése erősen tagozódott. Ezáltal természetszerűleg súlyponteltolódás következett be. Az egykori kétoldali viszonyból, melyet a tőkés és a munkásság képviselt, sokoldalú társasviszony (teamwork ) alakult ki, amelynek keretében a hangsúly mindjobban a műszaki személyzetre, a műszaki vezetésre és az adminisztrációra helyeződik át. Tanúi vagyunk tehát egy olyan átalakulási folyamatnak, mely a munkásság és tőkés klasszikus fogalmától lényegesen eltér és az üzemekben egy új középréteg kialakulásálhoz vezet. Az automatizálás és az atomenergia felhasználása a termelésben ezt a fejlődést lényegesen meg fogja gyorsítani. Ezekből is látszik, hogy új társadalmi rand van kialakulóban. IS agy hiba lenne, ha a jövővel kapcsolatban a múlt adottságai szerint gondolkoznánk. Az a tervezés, amely csupán a jeleni veszi alapul és azt tarlósnak tekinti, szintén hibás, mert holnap már az is túlhaladott lesz. Nem szabad elfelejtenünk, hogy társadalmilag mozgalmas időket élünk. Középosztály szerű társadalom helyesnek látszott. Ez a nagy gondolkodó azt remélte az iparosítástól, a gép forradalmától, hogy eredményeké pen létre fog jönni az osztálynélküli társadalom. Marx azonban nem számolt azzal, hogy a gépesítés fejlődésével az ipar ugyan kiterjesztette befolyását a társadalom jelentős részére, de nem volt elég erős ahhoz, hogy az egészre rányomja bélyegét. A földművelő és a középosztálybeli elemek még elg erősek ahhoz, hogy megakadályozzák az egységes, osztálynélküli társadalom létrejöttét. Ezenkívül Marx nem láthatta előre a modern pénzügyi- és hitelpolitika irányító szerepét a gazdasági életben és ami ezzel együttjár: az állam szociálpolitikai tevékenységét. S rendszerében nem talált helyet az olyan vállalkozók részére, akiknek bátorságuk van szociális reformok és intézkedések végrehajtására saját felelősségükre. Jövendöléseit illetőleg még egy pontban tévedett Marx. Ö az akkori idők távlatából kiindulva azt hitte, hogy a testi munkásság fogja örök' időkre azt a legnépesebb osztályt képezni, amely tartósan vezető szerepel játszhat az államban. Abból a feltevésből indult ki, hogy a XIX. század derekának gazdasági arculata egyben a társadalom végleges formáját is képviseli. Nem látta, hogy amit ő tartósnak vélt, az emberiség történelmében aránylag rövid szakasz lesz. Korunk szociális fejlődése során a társadalmi osztályok mai alakjukban már eltűnőben vannak. A jövő eseményei előre vetik árnyékukat és elmosódott körvonalakban az új társadalom képe lassan kezd kibontakozni. Nem kell különösen hangsúlyoznunk, hogy a mai középosztály súlyos válságban van. Halódása, de legalábbis hanyatlása szemmelláthaló. A kisipar és kiskereskedelem, amely ennek az osztálynak gerincét képezi, néhány kivételtől eltekintve, kétségbeesett küzdelmet vív a kereskedelmi nagyvállalatokkal és szövetkezetekkel, valamint r$s egyre növekvő nagyiparral. Ezek terjeszkedése révén lépésrőllépésre visszaszorul és egyre jelentéktelenebbé zsugorodik öszsze. Ettől eltekinve a mai államban az erősebb réteg képes a gyengébbeket akár ki is irtani, hiszen csaknem korlátlan hatalommal rendelkezik. A középosztály másik rétegének, az értelmiségnek pusztulása még súlyosabb kihatással lesz a társadalmi egyensúly alakulására, az állam tekintélyére és belső biztonságára. A szabad pályákon tevékenykedők, az állami tisztviselők és a munkásság kiemelkedő tagjai — a kommunista műnyelven a “munkásarisztokrácia“, — voltak a társadalmi öntudat, a kultúra és az államfenntartó eszmék tulajdonképpeni hordozói. Ezen rétegnek végzetes süllyedése, életszínvonalának a rosszul fizetett bérmunkások szintjére való leszorításával kezdődött. Ezt követte az előbbrejutási lehetőségek olyan korlátozása, hogy legtöbbször csak életük végére kerülnek bizonyos mértékig biztosnak tekinthető viszonyok közé. Nem kevésbbé romboló hatású a tisztviselők és állami alkalmazottak számának ijesztő megnövekedése. Ennek következménye, hogy az eredetileg vezetésre szánt réteg elbürokratizálódik, az íróasztalok és paragrafusok rabszolgáivá lesz és társadalmi jelentőségét elveszíti. Ezáltal a társadalom és állam szivében betegségi-góc vagy még inkább, forradalmi tűzfészek keletkezik. Az agrártársadalom elgyengülésének talán még messzemenőbb következményei várhatók. Minthogy lélekszámú jóval meghaladja a középosztályét, bomlásának külső tünetei ma még nem olyan kirivóak. A statisztikai adalok azonbon világosan mutatják a paraszti osztály lassú, de biztos pusztulását. A tiszta agrárüzemek fokozatos eltűnésével arányosan növekszik a vegyes, azaz ipari-mezőgazdasági üzemek száma. A falvak elnéptelenedése az agrárelemek ipari üzemekben való alkalmazásával egyre növekszik. Az “előrehaladott” országokban a földművelő lakosság arányszáma alig haladja meg a tíz százalékot. Ezzel szemben még alig 100 esztendeje Európa lakosságának mintegy 50 százaléka élt a mezőgazdaságból. —Amíg a középosztály és a parasztság hanyatlása köztudomású, ma csak kevesen ismerik fel, hogy a XIX. század értelmében vett munkásosztály keretén belül is bizonyos visszafejlődés észlelhető. A folyamatot statisztikai számokkal egyelőre még nehéz lenne kimutatni. Ez azonban önmagában véve még nem zárja ki fenti állításunk helyességét, legfeljebb statisztikai módszereink gyengeségét igazolja. A helyzet ugyanis az, hogy sok üzemben a szellemi munkások száma növekszik, míg a testi munkás jelentősége a gyakran különösen kedvező életfeltételek ellenére csökken. Ezt a folyamatot konkrét példákkal lehet megvilágítani. — Akár egy iparágat, akár egy gyárat vizsgálunk 50 évvel ezelőtti farmjában, azt fogjuk találni, hogy annak társadalmi keresztmetszete aránylag egyszerű volt. Az egyik oldalon ott találtuk a vállalkozót, a tőkést. Ez többnyire maga volt az üzemvezető is, de mindenesetre közvetlen ellenőrzést gyakorolt a vállalat élete felett. A másik oldalon, néhány műszaki egyéntől eltekintve, a testi munkásság nagy tömegét láthattuk. Ez volt a kép, amely Marx, vagy a XIX. század liberalista gazdaság filozófusai szeme előtt lebegett. Mivel ez a kép egyszerű és érthető, — ki nem szeret fekete fehérben rajzolni? — továbbra is ez szolgál az elméletek alapjául és Már az eddigi gazdasági meggondolások alapján is azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jövő szociális rendje: “középosztályszerű” lesz. Valójában az oszlálytalan társadalom kifejlődésének útján járunk, csakhogy közel sem a marxi egyenlőség alapján. Abban a társadalomban is, amelyben nem lesznek többé kirívó végletek, találni fogunk lényeges különbségeket, amelyek — ezt jegyezzük meg — nagyon is üdvösek. A szigorú összpontosítás és a túlságos egyenlőség ugyanis megbénítja az alkotó szellemet. Ugyanez mondható a nagy különbségekre is, melyek a múlt század szociális rendjét jellemezték. A társadalmi különbségeket aszerint kell megítélnünk, vájjon merevek-e vagy dinamikusak. — Áthidalhatatlan, kirívó osztályellentétek, amelyek, mondhatnák, elmeszesedtek, a társadalmi test hanyatlására vallanak. Ha viszont a különbségek aránylag csekélyek, a rétegek könnyen keverednek, ha állandó átszivárgás van köztük, beszélhetünk dinamikus különbségekről, amelyek természetesek és ezért egészségesek. Serkentőleg hatnak a munkára és azt megfelelően jutalmazzák. Itt valamit ki kell emelnünk. A túlzott feszültségek, amelyekről beszéltünk, Európa legtöbb országában megszűntek. Ennek ellenére még ma is vannak egyes országok, melyekben nagy osztálykülönbségeket találhatunk. Ezek elmaradtak a társadalmi fejlődés terén a többiek mögött. Ha egészséges állapotokat akarunk teremteni, meg kell szüntetni ott is a végleteket, hogy létre jöhessen egy egészséges és építő kiegyenlítődés, a további fejlődés kiindulópontjául, mint ahogy a talajt is egyengetni kell az építkezés előtt. — Nincs szükség ehhez forradalomra! Minden forradalom elkerülhetetlen és indokolatlan rombolással jár, az emberiség számára szenvedést jelent. Az adótörvények helyes alkalmazásával viszonylag rövid idő alatt békés úton lehetne ezekben az országokban ugyanazt az eredményt elérni, amit máshol megráskódtatásokkal és ártatlanok lemészárlásval vásároltak meg. Mindez a felelős államférfiak és a társadalmi elit megértésétől függ. Őket terheli a felelősség az elkerülhetetlen osztálykiegyenlítödés mikéntjéért. Oszlálytalan, illetve középosztályszerű társadalom kiala-V
