Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-05-15 / 5. szám
6 KRÓNIKA 1960 MÁJUS Van-e kibontakozás korunk lelki problémáiból? att örökre eltűntek a kommunista börtönökben, avagy a vorkutai halálmezőkön gyarapították az áldozatok számát. Mi magunk, minden ellenkezés dacára elmentünk meghallgatni MINDSZENTY prímást a Cell-i búcsúkor. Bolsevista hadosztályok állták el az utakat! Akkor voltunk 20 évesek! Ott szorongtunk az .egyik temetőárokban vagy tizen, amikor két földi ÁVOsunk ránktalált! Azt az arcot, soha éltünkben nem fogjuk elfelejteni! A rágalmakat és ócska beszédnek valóságos kénes esője zudult ránk! Mi csak álltunk és ezek a percek örökre eldöntötték lelkünk mikéntjét és sorsunkat! Mint elemista volt osztálytárs megreszkíroztam: ha olyan nagyon erősek vagytok, akkor miért kell hadosztályoknak leállítani anáinkat és anyáinkat, nagyapáinkat és öregmamáinkat, akik már 50 éve jártak a Cell-i búcsúra? Nincs náluk géppisztoly, sem kézigránát, csak jöttek a búcsúra imádkozni és valami búcsúfiát vinni a kisunokáknak! Már ez is reakciós és kormányellenes cselekedet? Hisz te is voltál itt velünk 10 évvel ezelőtt! Mit ártott neked és nekünk, hogy itt: imádkoztunk. énekeltünk? Rákvörös lett s fölényesen ezt vágta oda: “nincs többé szükség imára, gyertyaégetésre és vénjeink butítására! Egyébként is parancs és pofa be!” De lelépett! * * * Mi, pár perc múlva a kertek alatt mégis behúztunk s akkor láttuk, hogy a porosán és a kifáradva érkezett MINDSZENTY PRÍMÁST A NEMZET SZIVE ÉS LELKE VETTE KÖRÜL! Abban a szennyes és ócska terror-bandában, mint a szikla állt és mindenkiben a biztonság érzete dobbant meg: ez a MAGYAR PRÍMÁS, aki őrködik, vigyáz és gyújtogatja a lelkeket a kommunisták gyilkosságai közepette! Mindszentyből az erő és a megrendíthetetlen hit áradt mindenkire! Szava, imája, és beszéde gyógyító olaj volt a megsebzett, megrúgdosott és vérző magyar szivekre! így lehetett a pusztában is, amikor vad farkasok és éhes hiénák vették körül a babiloni fogság táborait, de égtek az őrtüzek és felhangzott az ősi ima: velünk az Ur, ne féljetek! Mindszenty prímás az Urat vitte és élte, hirdette és megvallotta, úgy, mint kevesen a 2000 év folyamán! Tűzoszlop lett, fárosz az elsötétült magyar egek alatt! így hiába zárták börtönbe, hiába akarták elfeledtetni népével, az nem feledte, az nem ábrándult ki nagy Prímásából! Ki is feledhetné azt, aki ezer halálban és bajban járta a haza földjét, szegényen és gyalázva, rágalmazva és kifosztva, mint Jób, kinek szivében ott égett minden magyarnak a sebe és bánata! Szemétdomb lett az ország közéleti fóruma igen nagy részben s Mindszenty, mint királyi lélek és apostoli tűz szentté és újra honná avatta a romokat, feltüzelte az alvó hiteket és mint a jövő ígérete simogatta szeretetével a kínlódó magyar ifjúságot! MIÉRETTÜNK és a MI LELKEINKÉRT NEM HALLGATHATOTT EL! EZ VOLT A BŰNE, mert szerette és védte a magyar jövő letéteményeseit, a kifosztott és megrövidített ifjúságot! S mi sem felejtettük el! Az Andrássy úti villamos vitte az első felírásunkat: MINDSZENTY VISSZA JÖN! A magyar fiatal katonák keményen és elszántan Budára hozták, ahol a nemzet szive és lelke felújjongott! Beszéde és hangja a megbocsátásnak, az egységes szeretetnek és a komoly munkának lett a Magyar Kátéja! S ez a Magyar Káté megmondja: csak minél kevesebb vezért, csak minél kevesebb vitát, átértékelni a magyar nemzeti törekvéseket, hogy egymást megértő, boldoguló, dolgos magyarok élhessenek Szent István földjén. Nem felrúgni, ami érték a magyar múltban, de BEÉPÍTENI A MAGYAR JÖVŐBE, HOGY TARTALMUNK, ÉRTÉKÜNK ÉS UY BIZTOS UTUNK LEGYEN! Mi, kifosztott magyar ifjúság, egy szívvel és egy lélekkel állunk a történelmi nagy, magyar Prímásunk mellé, aki élesen lát, nagy szívvel van mindenki iránt és a magyar sors közösségi öntudatát akarja megvalósítani a magyar életben! * * * Melléje kell állnunk, nem mert hitfelekezetének magyar egyházfejedelme, hanem mert 1956 november 3-i szózatával is megmutatta, KIFORROTT, NAGY MAI ÁLLAMFÉRFIU, aki a nemzet zöme érzéseinek, vágyainak, reményeinek bölcs apostola, szentiváni IVÁNYI ENDRE Levelekből Igen tisztelt Szerkesztőség! Mindenek előtt hálás köszönetéin a “Króniká’,'-ért, amit minden hónapban elküldenek számomra Németországba, mindannak ellenére, hogy én azt nem tudom megfizetni. Szorgalmas olvasója vagyok a “Króniká”-nak ami minden betűjével új erőt és bizalmat ad a kitartásra az eltiport Hazánk felszabadulásához. Adja a jó Isten, hogy nemsokára lepattanjanak a vörös bilincsek a magyar kezekről. Linzig, Németorsz. 1960, ápr. Honfitársi üdvözlettel: Veres Mátyás ELŐFIZETÉS: külföldről megfelelő számú international coupon levélben való beküldésével lehet legegyszerűbben lapunkra előfizetni. A coujvmok minden ország postahivatalaiban kaphatók. (Itten a posta darabonként 8 cent értékben váltja be.) Az úgynevezett emigrációnak, amit ugyan én, minden nagyképűség nélkül, inkább menekülésnek neveznék, függetlenül attól, hogy 1956-ról, 1945-ről, avagy 104Q-ről van-e szó, vagyis a menekült állapotnak — sok minden egyebektől eltekintve — igen hátrányos jellegzetessége, már mint értelemre hajlamos lényeknél, hogy ebben a helyzetben az ember: ELVESZTI A GONDOLATOK KICSERÉLÉSÉNEK A LEHETŐSÉGÉT. A világpolgárság nagyon lebilincselő regény-képzelmény1 talán, Vicki Baumnál és más ilyeneknél, de a valósághoz vajmi kevés köze van, vagy ha igen, legfeljebb olyan fajta ember-figuráknál, akiknek gondolati köre ODAHAZA sem terjedt túl az internacionális társasági élet felületein, egy gá'a esten a Scalában, amit illik végigülni valamely páholysarok jótékony homályában, egy nagyszabású premieren a Lido-ban, amit nemcsak illik, de kívánatos is végigcsámcsogni és így tovább. Ám, ha az ember afféle fölöslegességekre gondol, persze — ismét csak — nem világpolgár sznobként, hanem a szó valódi, szeretném így mondani: aranyjánosi értelme szerint vett egyszerű emberként, ahol egyformán hangsúlyos az egyszerű is és az ember is, denikve, ha afféle haszontalanságok járnak az ember eszében, mint — tegyük fel — az életnek, mint mindennapi problémának, vagy a létnek, mint már magasabb (vagy mélyebb) értelmű kategóriának a jelenségei, közelebbi, vagy távolabbi izgalmai, egyéni avagy társadalmi vonatkozásai, gondjai és így tovább, azaz, ha mindarra gondolunk, ami már nincs mintegy kizárólagos kapcsolatban a közvetlen testi lét bármilyen vonatkozású kívánalmaival, ezekben a régiókban gyökeret vesztett ember bizony társat, vagy éppen társakat, csak nehezen, de inkább alig talál, az új társadalomban, amelyben kedvvel, vagy anélkül, élni kényszerül. Külső okokon túl, amik lehetnek például anyagi, vagy nyelvi természetűek, amik azonban távolról sem döntők, a valódi magyarázata ennek, az a figyelemreméltó és kétségen kívül fennálló tény, hogy: valamely egyén minél mélyebben, minél régebben — esetleg már “ex offo” — be van ágyazva valamely nemzeti, vagy még inkább népi talajba, azaz, ha valaki olyan természetesen — mondjuk — magyar, mint amilyen természetes, hogy lélegzik, annál inkább képes és illetve csak így tud a legmagasabb emberi általánosságokhoz felemelkedni. Az embernek népi és nemzeti környezete, “talaja” olyan, mint a búzának a tiszaháti föld. — CSAK ebben a talajban tudott INTERNACIONÁLIS ÉRTÉKRE emelkedni. De ugyanez a jelenség szolgáltatja a nehézségeket is. Még az “égigérő” jegenye is valamely talajba van gyökerezve, s e gyökérnek jellege, ami persze a talajtól függ, mindenkép hatással van a lombozat legmagasabb régióira is. — Más szóval: egészen másként van fent, például Madách a legmagasabb emberi általánosságok téréin, mint mondjuk Goethe. Luther egészen másként volt úgynevezett hitújító, mint Kálvin, holott náluk és korukban még csak nyelvi nehézségek, az internacionális megértés hiánya sem álltak fent, tudván akkor minden gondolkodó ember latinul nemcsak írni, de gondolkodni is. Az eltérést minden esetben a ta’aj, a gyökérzet adja. Nagy embereknél és hétköznapiaknál egyaránt. S ez az eltérés akadályozza, ha nem is a megértésnek egy bizonyos fokát, de feltétlenül az érzelmi közösséget, ami né'kül azonban igazi érdeklődés emberek között egvmás iránt, NEM LEHETSÉGES. Mások a gvökérzet nedvei az erdélyi bércek fenyőinél, mint azoknál, melyek például a svéd lankákon, vagy tópartok mentén nőnek . . . És e téren, s mindeme jelenségekkel kapcsolatosan volna óriási jelentősége az emigrációs sajtónak, amelynek — hogy kissé a részleteket is érintsem — a szorosan vett és lehetőleg szűkre fogott hírszolgáltatási feladatokon túl, amit mindenki megkaphat a lakóhelyén is (az emigrációs lapoknak inkább a hazai híranyag legyen a gondja) A GONDOLATOK KICSERÉLÉSÉNEK LEHETŐSÉGÉT KELLENE A LEHETŐ LEGSZÉLESEBB KÖRBEN SZOLGÁLNI MINDENEK ELŐTT. (Amint ezt a Krónika is teszi.) Betölteni azt az űrt, amennyire lehet, amit az elvesztett “talaj” jelent, ébren tartani, amennyire lehet, nemcsak a magyar gondolatot, de általában — az elszakadtak számára is — a gondolkodást: MAG Y ARC L, amit egyébként magyar ember idegen nyelven is csak magyarul tud, de magyar nyelven mégis csak jobban, szebb°n, igazabban, s főként minden magvar számára hozzáférhetően, azaz serkentőn, további és újabb gondolatok ébresztésére és ébredésére alkalmas módon. Kár minden, még ha nem is olyan egetverő lenne, gondolatért, ami elvész és elvetél az ezerféle mostohaságok nívótlanságában. És éppen korunkban, amely VALÓDI GONDOLATOKBAN OLY SZEGÉNY, OLY ÍNSÉGES . . . Jelen világunk a szakemberek (nem ritkán: a szakbarbárok)
