Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-02-15 / 2. szám
4, KRÓNIKA 1960 FEBRUÁR Jóindulatú magyarság liohnányi Ernő J Február 9-én, a késő éjjeli órákban, egy szívroham, majd egy ezt követő súlyos influenza után, New Yorkban, a Madison Avenuei kórházban meghalt a magyar művészvilágnak az emigrációban élő nesztora: DOHNÁNYI ERNŐ. Dohnányi, aki még Liszt Ferenc tanítványa volt és személyesen ismerte Brahmsot, halála előtt Beethoven műveiből zongorázott az EVEREST lemezgyár részére és ezért is jött New Yorkba. A nagy művész a késő romantikusok képviselője volt és zenéjét a melodikus összhang jellemezte, elleentétben Bartók Bélával és Kodály Zoltán úttörő modernizmusával. Magyarországon és külföldön azonban mind a három művész úgy szerepelt, mint Magyarország három legnagyobb zeneszerzője. Dohnányi Ernő 1877 július 27-én született Pozsonyban. Atyja fizika és matematika-tanár volt. Hat éves korában Dohnányi csodagyermek számba ment, hét éves kofában zeneszerző volt és kilenc éves korában koncerteket adott Pozsonyban. Művészi tanulmányait a budapesti M. Kir. Liszt Ferenc Zeneakadémián fejezte be és első komoly sikereit az első világháború előtt Berlinben aratta. A második világháború után Dohnányi nyugatra jött. Ausztriában, Angliában, majd Argentínában élt hosszabb-rövidebb ideig, 1949-ben aztán, amerikai meghívásra a Florida állambeli Tallahassee egyetemen a zeneművészet tanára lett és főleg a tehetséges fiatal zenszerzők tanításával foglalkozott és közben koncerteket adott Amerika nagyobb városaiban. Dohnányi Ernő két fia közül az egyik, Hans, a második világháború alatt, Dohnányi német származású felesége révén a német hadsereg tagja volt és ismert volt Hitler-ellenes beállítottságáról. Az 1944 július 20-i Hitler ellenes puccs után, mint résztvevőt letartóztatták, és a fiatal tiszt, ki nem derített körülmények között német börtönben halt meg. A művész másik fia, mint magyar katonatiszt halt hősi halált, az orosz fronton. Dohnányi Ernő tetemét a Florida állambeli Tallahassee-ben helyezik örök nyugalomra. Egy láthatatlan zenekar a “Ruralia Hungarica”-t fogja ott intonálni, ahová a tekintet el nem ér. Ha útjuk sokszor nagyon messze esett egymástól, ha sokszor nem gondolkoztak ugyanazon módon, most. odaát, mind a ketten, Bartók Béla a irtagyar zeneművészet géniusza és Dohnányi Ernő, aki különösen a fiatalok érdekében tett annyit, találkozni fognak. (s.) Trianon 40. évfordulóján a római birodalomnak bizonyos koi*szakai és életigazságai tolulnak ajkunkra: in moribus est culpa, non in aetate! Az erkölcsökben van a hiba és nem a korban! Trianon, 40 évvel ezelőtt, egy rationalista és ilberális kor utolsó vad-rugása volt a fennálló történelmi valóságok ellen, ahol nem ismertek el történelmi alkotást, történelmi jogokat és történelmi szolgálatokat. Vagyis erkölcsi felfogásukban, olyan roppant érték-törések mutatkoznak, amit a poiitiKai hatalmuk miatt, így fejeznénk ki: insipienti fortunato: ostobák szerencséje! Nekünk szerencsétlenség. Ez a vak-szerencse hódította el őket, s mert erkölcsi világrendjük nélkülözte a humánumot és az osztó igazságot, egyoldalúságokba és jogtalanságokba rohantak. A hatalom elvette a józan eszüket, 3 egy hamis politikai ideológia, látszat-nagyot akart alkotni, íróit a Nagy-Antant, KisAntantnak keresztelt el. Eme lapító diplomácia mögött sunyin, már feltört az újabb ideológia, a marxista proletárság hatalmi kifuttatása, amit a bosszújukban intézkedő nagyok, nem láttak meg, a maga kegyetlen realitásában. A cseh légiók bolseviki szolgálatai, valamint Benes politikai álmai, semmi körülmények között, nem az érintett népek jövőjét szolgálták, mert természet ellenes és gazdasági disorientációja miatt, eleve prédának számított. A tények és a lezajlott 40 év, úgy a győzőket, mint a megsarcoltakat kegyetlen meredélyekre vitte, ahol: meg-megáll, mint vándor és üldözött, ősi, avagy nemrég kapott hazája földjén. Hazáját nem leli, ez biztos! Mi történt tehát tulajdonképpen? Népek sorsáról 'döntöttek, avagy döntöttek, páran, politikusok a népek megkérdezése nélkül! Az erkölcstelen vak-szerencse, szerencsétlen vakságot szült, ahol a harmadik hatalmas nevet. E luciferi kacajban és nagyhangban áll a Trianon minden áldozata, ha akarja ma, ha nem. A fiatalság pedig ránk fogja: sermonem in multam noctem produximus — a hosszú éjben sokat beszéltetek. Miért beszéltünk sokat, mikor éj borult ránk? Mert, mint nekik is fájt a bizonytalan jövő, szegényen, kifosztottan, megbélyegezve és megvádolva! Hogy sokat beszéltünk, az lelkismeretünk szava volt, bízva a nagyokban, hogy az igazság végre győzedelmeskedni fog. A “mindent vissza”, nem volt ellenséges és bosszúálló, csak a romlásba ro(hanó nagyvilág felé való protestánsunk. Mi, akik kelet kapujában vérzünk 1000 esztendeje, mint kárpáti-népben kiforrott valami egészen különleges megérzés, ami a legtöbbet üldözött vadban is megvan. Figyel és hall, amikor mások játszva davajoznak és rémlátásokkal vádoltak jövőbelátó jajainkért. Fájt nekünk az elszakított 4,600 ezer magyar testvérünk sokszor embertelen és jogtalan mellőzése az ősi birtokon, de inkább az fájt, hogy 1000 éves jóságunkért, loyalitásunkért megrágalmazták a magyarságot! Ez volt az a pont, ahol nem különböztettek magyar nép és pár csahos újságíró, avagy komolytalan törtető hungarizmusa között. Az 1000 évünk volt, a kor és a bűnt pár hajcsár miatt ránk fogták! Trianon 40. évfordulóján, mi, a magyarság, s nem politikai klikkek békejobbot nyújtunk az 1000 éves területeken lakó minden népnek. Mi soha senki birtokát, avagy földjét nem igényeltük, kultúráját nem nyomtuk el, együtt harcoltunk és szenvedtünk az ítélet-idők alatt, ahol becsülettel helyt kellett állni és nem szájalni! Ha pár politikai, hivatali emberünk tévedett, azt írjuk le, s csak a szép emlékekkel és közös egymásra utaltsággal törjünk a biztosabb jövőnk felé! Az idők szava igencsak belénk vágott és észre kellett vennünk Szent István bölcs szavait: több népű nemzet lehet csak erős, ha közös szereteben együtt élnek! A primus inter pares lelke és szelleme kötelező öntudattal sürget minden kárpáti és dunamenti népet az egységre, a közösségi együtt munkálkodásra, ahol nem jogokról és hatalmi beleszólásról kell vitatkozni, hanem az 1000 éves értékekről, a megérett népek jóérzéséről, s arról, hogy az igazság, a szeretet s a becsület alkothat csak nagyot! Az újkor erkölcse pedig ez: mindenkinek megadni a magáét! Itt az első dolog összefogni, életünk terét okosan és jövőbelátőan megszállni, s a mi belső életünk kérdéseit, jogi alapjait majd eldöntik a megbízottak a néptől! Ez a meghitt és a Szent Korona népeinek a legilletékesebb megoldása tetszene a legtöbb magyarnak. Ne vigyük piacra a mi belső ügyeinket, mert nem tudják, nem értik, s csak megint pár politikai ágensnek adunk lehetőséget, hogy széthúzást és más hatalmak érdekeinek befolyását tukmálják ránk, mint láttuk a W. Speadeknél, Orsowskv követnél. A mi életkérdésünket, mi magunk oldjuk meg, mint megoldották a Saarkérdést a németek és franciák, minden st. germaini és potsdami határozatokkal szemben. Ide tehát tárgyilagos öntudat, mérsékelt elsőbbségi vágy és történelmi életszemlélet kell, s nem egyoldalú jóindulat, jogok feladása és főleg régi, sületlen sérelmek felhánytorgatása, Akarni, mert ezt követeli meg tőlünk a jövő felelőségteljes lemérése. Jövő, közös összedolgozás és elkerülhetetlen áldozat is mindkét oldalról! Ha még mindig a trianoni csapda-szellem volna a mérvadó, úgy beszéljenek a történelmi adatok, a Trianon politikai hátterének feltárása, vádjaiknak, a más ismert titkos diplomácia dolgainak kiteregetése (Dr. Gottlieb: Secret Diplomacy of I. war, London, 1956) és cáfolata a háborús bűnösségünk ellen. Ebben az esetben kimondott szakemberek dönthetnek csak, akik feltárják, hogy a Konya nem hajózható folyam . . . stb. és beszéljenek az adatok! Avagy fogadjuk el a UN döntését, mint elfogadták más népek is, Izrael, arabok, Korea, Jordan, stb. Vagy a napjainkban igen divatos megjegyzések, mint Nigéria, Guana, Congo s a magyarság a Szent Korona Alkotmánya alatt: teljes fügyetlenséget és önkormánvzatot ad minden volt kisebbségünknek, akik mint az angol, belga aikotmánv is, teljes jogú, egyenjogú partnernek nyilvánítja őket, nem adva fel a Szent Korona felségjogait, mert az minden népet véd és egységben tart! Ebben az elgondolásban valósulhatna meg a legideálisabb föderativ eszme, amely nem lenne légüres térben összetákolt és tekintélytelen kényszer összeboronálás, de történelmi alapokkal és jogokkal egybeforrt és öntudattal telített életforma, magasabb égiszek alatt élő népek: Kárpáti-Dunai Egysége! (Carpat-Danube Union.) Hogy minden kísértésnek és gyanúnak elejét vegyük, a magyarság hajlandó Keszthely ősi térségében Ausztriának, Horvátországnak, Szlovákiának, Erdélynek (Transsylvania) és Ruthéniának öt hold területet adni a Cárpát-Danube Union fővárosának kiépítésére, ahol ugyanilyen területtel szerepelne a magyarság is. Címe lenne: Capital of Carpat-Danube Union. Itt építené ki a Carpat-Danube Union népe összkormányzatát, a helyi fővárosai mellett, mint: Becs, Zágráb, Pozsony, Kolozsvár, Ungvár és Budapest. Minden nép a saiát parlamentjében intézné el belső életkérdéseit, koordinálva a keszthelyi Union döntéseivel. Csak az Uniónak lenne hadserege, egyforma arányban! Közös pénz, vámmentesség, egyforma uniform, Sacra Corona Armatus, 25.000 military police formában, (minden népnek) s egyforma dotáció, egyenlő számú tiszti-kar (a rang felett jelzés: A—osztrák, Sz— szlovák, stb.) s a hadsereg
