Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-04-15 / 4. szám
VOLUME XVII. ÉVFOLYAM NEW YORK, N. Y„ 1960. ÁPRILIS No. 4. SZÁM KRÓNIKA AMERICAN HUNGARIAN MONTHLY — 20 c A COPY — AMERIKAI MAGYAR HAVI-SZEMLE Higyjünk a győzelmes jóban Krisztus megváltásában! MIT HIRDET KRISZTUS KÍNSZENVEDÉSE? 1. Az Isten végtelen nagyságát, ki előtt Krisztus megsemmisül . . . kínban, gyalázatban, halálban. Hogy az Isten nagy, azt hirdeti a természet, a múlandóság. Tyrus és Babylon; Becsüli lelkünket, szeret halálig; meg is halt értünk. A szenvedés Krisztus lelkének kltüzesedése. Szeretete itt az égre csapott; szenvedélyessége itt tört ki. Ezzel a szeretettel lép elénk és mondja: Meghődítlak. S valóban meghódított-e? O Jézusom, Tied vagyok; ne kételkedcsendes, mindent megörlő hatalom. Fáraókból múmiák, városokból romhalmazok lesznek . . . s az Isten szent Fiából áldozat lesz. Oly nagy az Er, hogy minden neki hajlik meg, maga az Isten Fia is mérhetetlen kínban. 2. Hirdeti az Isten tiszteletét és engesztelését; a déli sötétségben, a feketén kárpitozott mennyboltú templomban, imádja, kéri, engeszteli az Er at ‘‘'cum clamore valido et lacrymis"; hallani esdeklő szavát: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemF’ 3. Hirdeti a megváltás szükségességét. Testvéreim, nekünk megváltás kell; nem emelkedhetünk ki bűnből, bajból, örök halálból, ha Isten ki nem emel. Javítgatott, foltozott rajtunk ész és kultúra; de a győzelmes rosszat, bűneink szerencsétlen hatalmát meg nem törte; de higyiünk a győzelmes jóban. Krisztus megváltásában. 4. Hirdeti az Isten szeretetét. jél. Nevelj bennem nagy, mély bensőséget és szeretetet önmagod és kereszted iránt. 5 Hirdeti, hogy mily mély a pokol; Krisztus szenvedésén mérd. Feneketlen lehel a mélység, mely elé tilalomfa gyanánt a kereszt van tűzve. Megrendülve térdre omlok bűnös életemnek szent tilalomfája előtt. A KERESZTFA ALATT Ott állok magamban . . . az Isten végtelen szeretetének igézetében; léikéinél elfogja a köri yörület s az imádás mély érzése. — Mit adtunk Neked, E- ram, Neked, kit szeretnünk és imádnunk kellett volna. Eljöttél s barlangba szorultál; körülnéztél s Egyiptomba futottál; álruhában járó, faragó ács voltál. Egyszer indultunk eléd pálmaágakkal s te sírtál; egyszer bíztad magad ránk s Barabbást választottuk; egyszer akartunk Magyar zsoltár Nem állhatok nagy zsoltárosaid közé, Nemzetek örök kifürkészhetetlen Istene, Csak úgy hátul lapulok, mint az élet mércén, Lebillent nagyok, ha jössz ítélni népedet. S ez a pillanat feszíti hontalan szivemet, Hogy ránk is akadsz majd, igazságot téve, — És mindazok, kik elfeledték a Te képedet, Villámokban leszállsz, haragtól égve! Nincs bennem bosszú. Te mérted ki utunk, A világ vágtában, ki érti naev titkaid? Fgv biztos, az élet iósá"odhói indult S jaj annak, ki vérrel szennyezte utaid! A hontalanság nagv lerVÁknek vám ián. De sokszor lendítette lelkem ot magasba, a csillagok milliárd iái iá+ián. Meglapultam, mint féreg hatalmas alattad. A n.nr fáH hngv testbe Alváztól be, — Hogy kínokban vigyem ezer bajomat, S minden erény-sziklákhoz ha elértem, Könny áztatta megtört arcomat. S ilyenkor láttam ös-titka:dnak titkát. “Verejtékkel kúszod a földi rongvokat, —” Hojrv lemálion rólam az emberi nagyság S porban szüljem meg, szebbik magamat. Most. hogy a Husvét nagv órái lengenek, S violában rejtőzik a temnlnmi vágv, — örök Nanunk, — az égő Nan tüzes hevében, Rejtetted el a hét színnek utolsó titkát. Bánat kell, hogy megértsük a fényes hajnalt. Hol sírbolt reped és ki volt, újra él, — Az embergaládság sötét uralmában, Majd angyal száll le s üres sírra néz . . .A megkínzott test dicső fényben elszállt, A könny, a bánat örök diadémja lett! Útját a megriadt csillagok vigyázták, — S ki Benne hitt, most más utakra lelt! Erő feszült az elnémult Golgotán, A megmorajlott föld nagy jeleket adott; S lelkek futottak, egymást nem várván. Mert a sírból az élet hangja szólt . . . Magvar sorsunknak temetői csend ién. E nagy hittel fordulunk Hozzád. Istenünk: Oh HO fol»Í*S(i el istvÄnnok n n“nét. __ S a húsvéti harangok szóljanak már nekünk . . . Granby (Mass.). 19Ü0 P. SZEGÉNYEIMRE koszorút kötni Neked s tövisből kötöttük; egy arcképedet vettük s az “Ecce homo” arca maradt ránk; egyszer tűnt föl, hogy anyád is van s ime, fájdalmas anya lett belőle; egyszer kértél inni s ecetet nyújtottunk. O. ki hitte volna, hogy ez legyen köztünk sorsod, hogy ilyen legyen utad. S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült kiáltó szó. Kitárt karokkal és nyílt ajakkal kiáltasz irgalomért. Sok hegyen imádkoztál; de az ezen a hegyen végzett imád az örök “interpellatio” kiáltása. A végtelen nagy Isten bús haroeiának éjjelében megfagyott ajkadon a fohász. Nagy, szent az az Er, ki önfiának sem
