Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-15 / 11. szám
2. KRÓNIKA 1959 November Három évvel 1956 november 4. után IV. Károly emléke November 4.-én, nagyemlékű IV. Károly király névnapján kegyelettel és szeretettel hódoltunk a tragikus sorsú uralkodó emléke előtt, aki annyi dicső jószándékkal volt eltelve a nép legszegényebb rétegeinek az alkotmány sáncaiba, a nemzet jövője építésébe való befogadása, a szegénynép sorsának megjavítása iránt, de nagy terveit olyan külső erőszak miatt, amelynek végzetes ártalmát azóta a Nyugat is belátta, nem volt módja megvalósítani. A magyar nép nem felejti felséges szándékait és bízik abban, hogy méltó fia, Ottó trónörökös a felszabadult országba visszatérve, folytatni fogja az ö kényszerűen abbahagyott népszerető munkáját és királyi pecsétje erejével biztosítja a nemzet minden fiának bol* dogulását szolgáló reformokat. A szabad Amerika számos magyar telepén, katolikus és református templomokban tartottak egyházi megemlékezést IV. Károly királyról. Világosítsuk fel az óhazai kommunista oktatóktól és propagandától félrevezetett szabadságharcos menekült ifjúságot Károly király népbarát lelkűidéről! Imádkozzunk és dolgozzunk! A felszabadulásért, s IV. Károly nagy, nemzet-felvirágoztató szándékai, a rend, jog, szabadság és nép jólét Magyarországa megvalósulásáért! HULLJ CSAK NYUGODTAN A PORBA Valahol messze, a budai Dunapart gesztenyefáinak leveleire sárga foltokat festegetnek a csípős őszi hajnalok. A Dunából felszálló párák finom fátyolt szőnek a (Gellérthegy homlokára, s a múlandóság és kegyelet gondolata minden nap több látogatót indít el budapesti temetők felé ... Az óceán innenső oldalán pedig, az Amerikába sodródott magyar szabadságharcosra különös nyugtalanság nehezedik, s leikébe úgy mar bele a fájdalom, mint nagy időváltozások idején éles nyilalás a begyógyult sebhelyekbe . . . A felhőkarcolók, a táncoló neon-fények úgy integetnek, mint hideg délibábok, a fejem felelt minden félpercben elhiízó hatalmas gépek motorjai az anyag és technika öntelt riadóját dörgik, szinte jólesik kihajolni a Long lsland-i családi ház emeleti ablakán, s a libbenő ágak és zizegő levelek halk muzsikájában hallgatni a múlandóság őszi üzenetét. Hallgatom, s emlékező lélekkel elindulok gondolatban hazai tájak felé: 1956. október 23-hoz emlékezni, okulni, holt bajtársakkal beszélgetni. . . ★ Mindössze három esztendeje, hogy kirobbant, majd pedig kéthárom hét alatt lepergett a világtörténelemnek egyik legcsodásabb jelenete. Mennyi könyv, cikk, beszéd, vers, analízis és kontárkodás vájkált bele a megpaltanó elkeseredésnek, a húsnak és leieknek, a vérnek és heroizmusnak e kondnzált csodájába, s mégis hiányzik az a teljes művészi alkotás, amely akár betűben, akár színekben, márványban, vagy zenében méltó módon meg tudta volna ragadni s megörökíteni a mi szabadságharcunk legmélyebb motívumait és géniuszát. A világ pár hétig a fenségesség döbbenetétől elállított lélegzettel ámult, azután a tempus edax-nak, a mindent felörlő időnek roppant agyarai között a magyar szabadságharc szétesett metaforának símaképű diplomaták beszélteiben, érvnek óvatos politikusok nyilatkozataiban, fűtőanyagnak hidegháborús kakasviadalok kazánjában és haszonélvezetnek egyes tolakodó újmenekült társaim számára. Három év múltán állítsuk fel a szabadságharc mérlegét otthon, a nemzetközi életben és a magyar emigrációban. A történelmi hűség, az igazság és kegyelet arra kötelez, hogy éles szavakkal, szépítgetés és hazugság nélkül mondjunk ítéletet. A szabadságharc erkölcsi rtékeit és becsületét kétséghívül az otthoni magyarság őrzi legtisztábban s leghűségesebben. Ők nem felejthetnek, hiszen az évröl-évre ismét fokozódó terror, gazdasági kizsákmányolás, az immár végső agóniába vergődő politikai és személyi szabadság, majd a szovjetorosz tankok mellett biztonságban sütkérező AlO-nak, a kommunista munkásmiliciának és néptörvényszékeknek könyörtelenül embervadász szelleme nem engedi benőni a sebeket és ismét robbanásig hevíti az elkeseredést és gyűlöletet a kommunista rendszer ellen. Mindehhez hozzájárulnak a tiílzsúfolt politikai börtönök és internáló táborok, a még mindig benépesülő akasztófák s a harmadik esztendeje magyar földdé noriadó szabadságharcosok sírjainak közelsége. A kolhozokban, a gyárakban és hivatalokban magára hagyott, összeszorított fogakkal figyelő és váró otthoni magyarság nagy volt a harcban, ma tán még nagyobb a szenvedésben és tűrésben. Meddig bírja? Mi lesz, ha a termszeti törvények szerint ismét elszakad a gát? Isten őrizzen! A megfogyatkozott magyar élet újabb fellobbanása csak petyhüdt idegeket bizsergető cirkuszi láitványosság lenne a tehetetlenség herkulesei számára, eredménye pedig ismét másféltucatnyi porosodó jegyzék a U.N. irattárában, hozzá valami vérszegény határozat, miszerint a változatosság kedvéért most már egy ugandai törzs főnököt, vagy egy tisztes eszkimó pater-familiast indítanának el Budapestre, hogy Bécsitől ijedten jelentsék: a modortalan magyar kommunista kormány nem engedi be őket! A nemzetközi politika síkján, vagy annak intézményeiben a" kiirtásra ítélt magyar nép számára könnyebbség és politikai haszon a mai napig nem származott! Elszomorító tény, hogy a magyar forradalom, a kommunizmus ellen indított harcnak e talán utolsó hősi példaadása és a kultúr emberiség halálos veszedelmének, a bolsevizmusnak visszaszorítására, vagy leteperésére tán utolsó alkalom a küllőmének és nyugati hatalmak állandóan hátráló külpolitikája miatt nem válhatott világtörténelmi fordulóponttá, szerepe csupán fényes lap a történelmi annalesekben, mély szeplőfolt az emberi szolidaritás arculatán és örök ved a szabad és nagy nemzetek lelkiismerete felé! S mivé lett a szabadságharc szelleme az emigrációban? Hiszen ennek motorjává, tisztító és irányító erejévé kellett volna válnia! És hol vannak a szabadságharcosok? Ma már legalább egy tucat különböző szövetségen belül, sokfajta hiúsági és hatalmi törtetés, illetéktelen beavatkozás, kicsinyes pártpolitikai intenciók n bizakodó elindulásnak kerékkötői. Az igazi szabadságharcosok legnagyobb része arcpirulva és csmörrel a munka magányába, s a lélek belső emigrációjába vonult; elenyé-Miért ijesztő a sötét koporsó és a csontváz, mely a fogak hézagain ijesztő vigyort ont rád ahogy nézed. Lehet, hogy ősapád volt, vagy annál is vénebb. Mindegy, hogy Zrínyinek, Rákóczinak hívták s hogy a harcaikat hogyan, miért vívták. A csontváz mindég ijesztő, mindég rút. Félsz tőle, undorodok Pedig pezsgő borodból, mely elűzi boriul, ősök emléke árad. Ők adtak ízt, zamatot a jelennek, fürtöt a venyigének és gyökerük soha ki nem szárad. Vizek elfolynak, lemennek, rájuk rakódik az idő, az évek, de ők mint tűzhányóban a láva, élnek. Félsz hozzájuk nyúlni, m eg simogatni a szem üregeit, ahonnan egykor feketén, , barnán és kéken, mint gyémánt csillogott a lélek. sző kis része csaknem kilátástalan harcot vív olyan stréberekkel, akiknek semmi szellemi közössége nincs a szabadságharccal. Köztük szép számmal vannak homályos politikai pedigréjű aknrnokok, az egyik titkos magyar szervezet fékezhelellen étvágyú kisebb-nagyobb aprószentjei, továbbá az otthoni kommunista rendszerben tekintélyes sarzsikra szerttevő tisztségviselők, egyik-másikuk még belső zsebében melengeti a kommunista és nyilas pártigazolványt abban a döre hitben, hogy valaha hasznosíthatja őket. így érkezünk, el lassan a keserű és kegyetlen tényhez, hogy a tántorgó magyar emigráció (tiszte• A lerothadt húst keresed, az ajkak pírját, a szemek fényét. Kutatod az ereket, a vér útjait. Nem szereted kiszáradt üres kútjait az emlékeknek. Nem akarsz megbarátkozni a porral, melyben lábaid lépkednek s amelynek egyszer te is része leszel. Ne féli, a semmibe nem reszel, nem megsemmisülés a halál. A rózsa szirma hull, de illata utat talál a nagy Titokban és ha egy másik rózsa fénye lobban az illat ismét ott van, ahol az új rózsa virul. —Hullj csak nyugodtan a porba. A por magában hordja a csírát, miből kalász hajt, virág és az új vetés kineveti a gyászos, könnyező temetést. 1959 Mindenszentek Napján CSIGHY SÁNDOR ■let az önzetlen és tiszlalelkS mohikánoknak) tán már nem bizakodást és hitet, hanem tekert tételt jelent az otthoniak száma• ra. Kit, kiket terhel ezért az ir* tózatos stilyú történelmi és lelt kiismereti felelősség? ★ 1956 október 23., 1956 no* vember 4! A -világ megtapsolta, de meg nem értette, s főként meg nem érdemelte! És 1959, október 23-á.n, a ködös éjféli csendben árnyékok suhannak a Széna-téren, a csepeli gyárépii• letek közt, a Kilián-laktanya fát Iáinál, Corvin-közben, s a népiét len pesti utcákon: holt szabad» ságharcosok regimentje. Talál“ koznak, egymásra ismernek g