Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-15 / 6. szám

1959 JUNIUS KRÓNIKA 3 tősége tárul fel előttünk. » Mozgalmunk, nagy Bíborosunk útmutatása szerint ezt az utat járva bízik, hogy népeket, nem­zeteket nemesítő munkájának hatása nem marad el, hanem egy szebb, boldogabb világnak me­gyünk elébe, melynek neve: Mo­dern Keresztény Világrend! Dr. DOBOLYI LAJOS a Magyarok Mindszenty Mozgalma általános vezetője Gondolatok a legitimizmusról EGY KORÁBBI CIKKEMRE KAPOTT LEVÉL KAPCSÁN Irta: Dr. JÉKEI BALOGH GYÖRGY A franciák egyik legnagyobb erénye, az amnyérzékük. Volta­képpen nem más ez, mint önmér­séklet. Fegyelmezett érzék az esztétikum iránt, amely érzék az esetek nagyobb részében rá­talál a helyes, ízléses, igaz: az ARÁNYOS kifejezési formákra az emberi együttélés, s az embe­ri megnyilvánulások sokféle te­rületein. Én nem tartom való­színűnek, hogy ez a sajátosság veleszületett, mintegy geológiai tényezőkön alapuló tulajdonsága volna a francia nemzetnek. Sok­kal inkább hiszem, hogy sok-sok dolgos nap és álmatlan éjszaka szellemi erőfeszítéseinek az ered­ményei: szellemi tőkék tehát és szellemi vagyonok akkumulálód­tak, majd öröklődtek e társada­lomban merőben szellemi síkon a generációk sorozatán át. Az ef­féle tőkék és vagyonok megszer­zése, éppúgy, mint az “öröklése”, fenntartása a nemzedékek során, egyedül: kemény tanulással és emésztő töprenkedések fáradal­maival. s nem élettani esemé­nyek, vagy jogi procedúrák által történik, avagy történhetik. E- gyedül: tanulás és gondolkodás együtt, adja a műveltséget, a műveltség az ízlést, az önmérsék­letet, az önmérséklet a helyes arányok tudományát, s végül a kifejezés — mindenfajta kifeje­zés — artisztikus módját. Mindez természetesen nem je­lenti távolról sem azt, hogy ele­ve kizárassék — jelen esetben az írásbeli — kifejezések sorából az afféle stílusbeli megnyilatko­zás, mint “vakmerő valótlanság”, avagy “a kisujjából szopta”. Sőt ellenkezőleg. Megfelelő és illő al­kalmakkor nagyon is “arányos” lehet az efféle kifejezések hasz­nálata. Ha — mondjuk így — a kölcsönös szellemi miliő egésze teszi stílusossá az ilyfajta meg­nyilvánulásokat. Jelen esetben azonban bizonyos, fölöttébb jo­gosnak érzett szkepszis él ben­nem e kölcsönös szellemi miliő “arányosságát” illetően ... Ekként, azaz figyelemmel mindarra, amiket a fentiekben mondtam és illetve: amiket ki nem mondtam, nyilván fölösle­gesnek látszik a hozzám intézett levélben írottakat érintő minden­fajta reflekszió, távolról sem az OBJEKTÍV ellentétek mélysége, de sokkal inkább a szubjektív vi­lágok között mutatkozó távolsá­gok miatt. Hogy mégis felelek, az merőben csak a MÁSOK OKU­LÁSA céljából történik. Talán szerénytelenség nélkül merhe­tem állítani, miképp e magatar­tásommal nem lépem át a “ha­táskörömet”, lévén a helyzet az, hogy ama szerény tálentumokat, amelyeket nekem predesztinált az idők kezdetén az Isteni Aka­rat, a mások javára is kamatoz­tatni egyaránt MAGYAR és KE­RESZTYÉNI KÖTELESSÉG­NEK látszik előttem.. . ★ Tehát: ‘‘...igaz a tétel, hogy a legitimizmus, mint elnevezés, pontatlan és népszerűtlen” — ír­ja az én levélíróm, s állítottam én is cikkemben. — “Sokkal he­lyesebb lenn a “habsburgizmus” elnevezést használni” — folytat­ja — “értve ezalatt a Habsburg családi érdekek mindenek előtt való kiszolgálását.” Nos, ami a szót, az elnevezést illeti, ezzel kapcsolatosan hadd szögezzem le: meddő dolog a sza­vakon való nyargalás. Magam is, első cikkemben e témát érintve, nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati - propagandisztikus szempontokra gondoltam. Noha. tagadhatatlan, elvileg sem tar­tom e szót megfelelőnek, mert egyfelől nem fejezi ki eléggé pregnánsan — ha szabad így mondanom: — a mozgalom tel­jes tartalmát, másfelől meg, több is belefér a fogalomba, a­­mit ez az elnevezés jelöl, mint amiről egyáltalán szó lehet, a­­mikre általában gondolni tud­hat a gyakorlati politika — ma már... Azonfelül valóban hiszem, a­­mint írtam is, hogy a magyar monarchikus mozgalom, amely születésekor a legitimizmus el­nevezést kapta, az idők folyamán a nevével együtt, bizonyos “anti­­patikusan aulikus ízt” kapott. Ez a jelenség azonban szerintem nem annyira abban leli magya­rázatát, miképp annakidején egy pár magyar mágnás is “cégje­lezte” e mozgalmat, (szegény grófok, végre ők is csak embe­rek; nemde? S az ú.n. legitimiz­musnak mindig voltak TÖME­GEI is Magyarországon, ha nu­merikusán kisebbségben is, de MINŐSÉGILEG: többségben. ÉS EZ A LÉNYEGES.) hanem és sokkal inkább kell az aulikus jelleg szülőokait keresni, abban az anakronisztikus hiperlojali­­tásban, ami különösen a két vi­lágháború közötti epigon kor­szakban virágzott ki a magyar közélet minden terrénumán, s ami 1945 után oly mérhetetet­­leniil megkönnyítette a kommu­nisták ügyét is minálunk. Igen, mifelénk, s főként a po­litikai közélet stílusában — ami bizonyos mértékben terrorizál — s a jelszavakban — ami fertőz Ottó örökös - király titkárságának közleménye Őfelsége titkársága a következő szöveg közlésére hívta fel szerkesztőségünket: "A Krónika folyó év: áprilisi számában egy beszéd lett leközölve, amely egy évvel ezelőtt hangzott el Né* metországban, Őfelsége jelenlétében. Ez a szöveg oly ki* jelentéseket is tartalmazott, amelyeket protestáns hon* fitársaink félreérthettek és magukra sértőnek talál­hattak. Leszögezni kívánjuk, hogy Őfelsége nem ismerte elő­re a beszéd szövegét. Válaszában Őfelsége nyomban, fél­­remagyarázhatatlan szavakban kifejtette, hogy a fele­kezeti ellentétek ideje lejárt és hogy itt az ideje, hogy a keresztény és keresztyén magyarok összefogjanak. A múlt esetleges sérelmeit felejtve, egységes erővel kell dolgozniok egy olyan jövő Magyarországért, amelyben a hagyományos vallásszabadság és a felekezetek egyen- ' lő jogai helyre lesznek állítva. Utalt arra is, hogy a mai rendszer börtöneiben nemcsak katolikusok szenvednek hitükért, hanem evangélikusok, reformátusok, unitáriu­sok és izraeliták is. Minden felekezeti elfogultság ellen­kezik a Magyar Királyság eszméjével és ezeréves hagyo­mányaival.“ — például a tragikus sorsú és boldogult kormányzónk lassan a Hunyadi János magaslatáig e­­melkedett a különböző “egysé­ges” pártok nagyon is erőszakos ízű propagandájában; avagy Szálasi nemzetvezetőnk, aki mű­veiben és szónoklataiban napja­inkig is a legtehetségesebb Ka­rint hy-tanítványnak bizonyult, ami t.i. a halandzsát illeti, — sokkal nagyobb vezér volt és nemzetiszccialistább magánál Hitlernél is, s hogy Rákosi ‘‘a­­pánk” személyesen nem nőtt túl — nemcsak vastagságban, de — “nagyságban" is a legmindenha­tóbb Sztálinon, az merőben ma­gának Rákosinak tudható be és­pedig a saját jól felfogott érde­kében. (Bíztató jel volt azonban odahaza az ötvenhatos szabad­ságharc. A megtaposott magyar gerinc ismét felegyenesedett, s a kushadó szolgának hitt nép bebizonyította, hogy Ur akar és tudna is lenni a saját portáján.) A hiperlojalitás azonban itt kint, s még a legitimisták sorá­ban is mintha tovább kísértene. Helytelenül, károsan és fölösle­gesen, mint minden — arányta­lanság. “örökös Király”: olva­som néha a Krónikában is. Az osztrák császárnak voltak örö­kös tartománvai, amelyeknek a császár “örökös ura” volt. Ma­gyarországnak azonban sose volt örökös királya. Ha ilyen értelem­ben használja valaki az “örökös király” elnevezést, az egyszerű­en az örökös tartományok köz­jogi színvonalára süllyeszti le MA — holott magukban e tar­tományokban is idestova 100 éve megszűnt ez a közjogi állapot — az etelközi szerződésben gyöke­rező magyar alkotmányt és en­nek szellemét. (Márpedig a szó, legalábbis megtévesztésre alkal­mas.) Szerény nézetem szerint tehát helytelen, sőt káros is ez, a magyar fülnek egyébként is szokatlan, érzelmivilágunknak pedig enyhén dagályos —■ hódo­lat. Ha meg e szó a “választott” király ellentéteként hangsúlyoz­­tatnék, z olyan szélmalomharc volnae, amiből még a drék Don Qquihote is sokat tanulhatna, lévén a helyzet az, hogy még az elmúlt “szabadkirály választó” korszakban is — gondolom — Gömbös Gyulán és Edelsheim- Gyulai grófnén kívül (politikai méltatásnak legyen ez eleg ...) alig gondolt valaki is komolyan egy efféle eshetőségre. Ily érte­lemben tehát teljesen fölösleges is ez az idegen csengésű, sőt grammatikailag is hamis meg­különböztetés minden eddigi ma­gyar királytól, annál is inkább, mert én úgy érzem, hogy a leg­elsősorban is érintett személy: maga az “örökös Király” sem hallja, vagy olvassa szívesen e titulust az: ‘APOSTOLI KI­RÁLY” helyett... Hogy a legitimizmus szó való­ban nem megfelelő, nem a teljes tartalmat átfogó megjelölés, bi­zonyítja az én levélírómnak a — ha nem is objektív és enyhén pri­mitív — gondolatmenete is, ami a legitimizmust egyszerűen habs­­burgizmusnak látja, vagy érzi. Holott itt alapjaiban és minde­nekelőtt: sokkal TÖBBRŐL van szó. A legitimizmus ugyanis, első renden, soha ezt a nevéből ke­­vésbbé lehet érezni, egy ősi ezer­esztendős intézmény, a Király­ság iránti érzelmi és ÉRTELMI ragaszkodását jelenti mindazok­nak, akik "legitimisták”, azaz jó­val többnek, mint akik egyálta­lán ennek hiszik és tudják ma­gukat. Elsősorban a helyszűke az oka annak, hogy bővebben niscs alkalmam a magam gondo­latmenetét e tárgyban kifejteni, s csak a végső, de kategorikus megállapításra vagyok utalva, hogy t.i. a királyság intézménye mind a távoli, mind a kevésbbé távolabbi múltban egyaránt: A MAGYAR NAGYHATALOM

Next

/
Oldalképek
Tartalom