Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1959-03-15 / 3. szám

4

KRÓNIKA

1959 március

lehetőség adva van a Nyugat-Németországba és politikai életébe való beszivárgásra. Ez végül a nyugat-német kormány megdöntésére vezethet, amiüaztán egy Moszkva gusztusa szerinti össznémet kormány követhetne.

“Ullbricht úgy a nyugat-német többséget, mint a Szovjetzóna lakosságának többségét semmibeveszi. Javasolta, hogy egy Tanács formájában olyan össznémet kormányzat alakuljon, melyben Nyugat- és Kelet-Németország 50-50 taggal venne részt, mégpedig — nem a nép, hanem a parlamentek, vagyis kommunista részről az egylistás kelet-németországi álparlament választása alapján. A kelet-német lakosságot így újra kirekesztenék a szabad választás lehetőségéből.

“Erre máris megtalálták a megfelelő kifejezést Nyugat-Németországban: “bolsevizálás részletekben”, Adenauer kormánya pedig kijelenti, hogy az ilymódon alakuló össznémet közös Tanács a szabad választások gondolatának újabb kijátszásával jönne létre, holott. — úgymond a kormány-szóvivő, — a német demokráciának Hitler által történt lerombolása után nem szabad olyan módszerekhez nyúlni, amelyek újra a demokrácia megtagadását jelentik.”

★

A nyugat-német híriroda e számos nyugat-német lapban közölt leleplezése igazolja azt a felfogást, amely helytelenít minden más módszert és követeli a szabad, direkt választásokat, melyek alapján Amerika a berlini, majd a genfi konferencián állott. A konfederációs tervet méltán ellenzik Nyugat-Németország valóban demokratikus körei és elfogadása nemcsak a demokrafikus felfogás szempontjából volna nyugtalanító, de aggályosán közel járna — az appeasementhez, az engedékenységhez, melytől csak még inkább vérszemet kap az ellenfél-..

A szabad választások követelése nélkül nincs demokratikus egyesítési mód. Ehhez pedig ragaszkodni kellene, — többi közt, mert Magyarország és a többi rabországok szempontjából is a (szabad pártalakulások alapján tartandó) szabad választások jelentik a döntő pontot egy demokratikus megoldáshoz és a rabországok ügyét gyengítené, ha ezt a megoldási módot a német-kérdésben feladnák!

IV. Károly király igazi arca

WINDISCHGRAETZ HERCEG FELTŰNÉST KELTŐ EMLÉKIRATAI *

Irta: Dr. TAFFERNER ANTAL (Németország)

(Folyt, és vége)

AZ ÚGYNEVEZETT “BELSŐ ÖSSZEOMLÁS” 1918-BAN

A herceg nem az eddigi megszokott klisében tárgyalja az 1918-as összeomlást, hanem felfedi annak bel- és külpolitikai hátterét. Szerinte az egész öszszeomlást a baloldal Károlyi Mihály vezetése alatt “organizálta”, a tömegeknek és a munkásság zömének semmi köze sem volt hozzá. A bajt szerinte betetőzte még József főhercegnek Károlyi Mihállyal való paktálása. Csak egynéhány balodali intellektuelről volt szó; az ember a hasát fogja, ha olvassa, miképpen ugrasztott széjjel Windischgraetz két bosnyákkal egy ilyen “Galilei-Klubot” a Károlyi-palotában. Egy zászlóaljjal könnyen el lehetett volna fojtani a budapesti “forradalmat”, de Károly király a várható ententetárgyalásokra való tekintettel megtiltott minden fegyveres beavakozást és elejtette katonai környezetének azon javaslatát is, hogy Bécset és Budapestet ententecsapatok szállják meg. Miután szakadatlan gödöllői tárgyalásai a baloldali politikusokkal nem vezettek eredményre, otthagyta gyermekeit túszként; a “nemzetieskedő”, jobbszélső journaille ezzel szemben azt meséli, hogy “cserben hagyta” az országot és “elmenekült”. Hitványabb módon még nem feketítettek be uralkodót, mint Károly királyt. Főtévedése azokban a napokban az

volt, hogy utolsó lehelletéig bízott az entente jobb belátásában, eközben azonban az utcai cső cselék teljesen hatalmába kerítette Károlyi Mihálytígy pecsételődött meg a féli Vfcsmúltú dunai monarchia sor ha, pedig Károly király és császár ‘a Duna-völgy népei mentalitásával való benső kapcsolatai miatt az alkalmas vezér lett volna egy békés jövőbe vezető úton, ha gyűlölet és esztelenség nem határozták volna el eltávolítását.” (Windischgraetz, 124. 1.)

KÁROLY KIRÁLY DIPLOMÁCIAI KÜZDELME A CSONKA

ország; talpraállitásá-ÉRT

Károly király svájci magánya csakhamar egy messzire kiterjedő országfelszabadítási akció középpontja lett. Windischgraetz herceg sok ismeretlen részletet közöl azokból az évekből, amelyeknek alapján újra kellene írni az első világháború utáni magyar történelmet. Horthy Miklós glóriája és nimbusza mögött szerényen meghúzódik Károly király alakja. A herceg memoárjának olvasása közben ujjal mutathatnánk az igazi országfelszabadítóra: Károly királyra !

Békeakciójából eredő franciaországi kapcsolatait csak most tudta igazán gyümölcsöztetni. Ebben megint nagy segítségére volt sógora, Sixtus bourbon-pármai herceg, de maga az emlékíró herceg is, mert ő találta ki a furfangját annak, hogy Károly király dacára a svájci szövetségi kormány tilalmának, hogy t.i. “politikával nem szabad foglalkoznia”, majdnem feltűnés nélkül-érintkezhetett a külvilággal. “És jöttek a zarándokok a régi Monarchia legkülönbözőbb tájairól, politikusok, katonatisztek, parasztok és munkások küldöttségei”. (135. 1.)

Egyedülálló, ahogyan Windischgraetz Veitschberger nagygyáros pénzbeli támogatásával egy álcázott “gazdaságpolitikai” sajtóügynökséggel egész Európát behálózta. Pár hónap alatt nemcsak az utódállamok fővárosaiban voltak fiókügynökségei, hanem Párizsban és Londonban is. Munkatársai is részben az utódállamokból rekrutálódtak- A cseheknél pl. Chmelárz Vencel tábornok, Károly király korábbi ezredbaj társa volt a hírügynökség főmunkatársa. Párizsban Sixtus herceg egyengette az utat Briand Arisztid francia külügyminiszterhez. A magyar legitimistákkal a kapcsolatot Bornemissza Gyula báró tartotta fenn. Károly király főcélja egyelőre az volt, hogy a francia kormány1 ill. a Szegeden állomásozó francia csapatok segítségét az országnak a vörös uralom alól való felszabadításához biztosítsa. Horthy Miklós Windischgraetz előadása szerint csak Károly király “többszöri Jevélbeli felszólítása után” ment Szegedre, hogy a főparancsnokságot átvegye. (142. 1.) Ugyanúgy Károly király román összeköttetéseinek köszönhető (Pop-Csicsó), hogy a románok előbb ürítették ki az országot. Windischgraetz kimutatja, hogy Horthy Miklós nemzeti hadserege nagyobbrészt legitimista csapatokból állott (Ostenburg, Lehár), csak a Prónay-zászlóalj esküdött fel Horthynak személyesen. “Lehár még Ausztriában állította fel alakulatait, akiket Károly királyra esketett fel és Horthynak, mint Károly királytól kinevezett magyar hadseregfőparancsnoknak, csak feltételesen rendelte alá.” (Windischgraetz, 151. 1.) A nemzeti hadsereg felszerelését szintén Károly király eszközölte ki a franciáktól. És amikor az ország megcsonkítása Trianonban befejezett ténnyé vált, szintén Károly király volt az, aki az Ententetól kieszközölte a “Millerand-féle kísérőlevelet” a trianoni békeparancshoz. “Ez volt az egyetlen fénysugár ebben a szomorú okmányban, amely a magyar uralomnak a Kárpátmedencében véget vetett, de ez a kis vigasz is Károly király és császár tevékenységének az eredménye, amelyet azonban a nyilvánosság előtt mint olyant, nem lehetett elkönyvelni.” (Windischgraetz 158. 1.)

A RESTAITRÁCIÓS KÍSÉRLETEK. — A MAGYAR KIRÁLYDRÁMA UTOLSÓ FELVONÁSA

Károly vaskövetkezetességű ember volt, aki ideáljaihoz anynyi balsors és csapás után is hű maradt. Restaurációs politikájának a tengelyében egy új dunai államszövetség állott. Kidolgozta ennek tervét, amelyet Windischgraetz adott át személyesen Briandnak. Sokat beszélnek ma — mondja egy helyen a szerző — európai únióról, kü lönféle közös szervekről, stb., de a történelmi igazság megköveteli annak a megállapítását, hogy a megrágalmazott és- félreértett “gyenge” király és császár Briand Arisztiddel, a nagy francia államférfival való egyetértésben már majdnem 40 évvel ezelőtt kidolgozta egy nagy dunai federáeió tervét. “Merész visszatérési kísérletei ennek a programúinak a megvalósítását célozták”. (Windischgraetz 14. 1.) Ebben különös figyelmet szentel a nemzetiségi kérdés megoldásának is. Mivel Csonkamagyarország alkotmányjogilag királyság maradt és mert Károly király ‘ bizalmasa, Horthy tengernagy Magyarországon az ellenforradalmi erők vezére volt, arra az elhatározásra jutott, hogy a Dunai Monarchia újraéledése Magyarországból induljon ki.” (148. 1.)

Windischgraetz sorra teregeti ki a királyellenes csoportokat: a fajvédőket, az Etelközi Szövetséget, a három erdélyi grófot (Bethlent, Telekit és Bánffyt) stb. “ők a majdnem 25 éves Horthy-regimere rányomták egy antiszociális hatalmi klikk bélyegét, amelynek végeredménye Magyarország teljes összeomlása a második világháború végén volt.” (Windischgraetz, 155. 1.) Horthy kifelé a királyhoz írt leveleiben mindig hangsúlyozta hűségét, befelé azonban “minden eszközzel a restauráció ellenségeit mozdította elő.” (165.

1.) Ezzel Horthy óriási történelmi felelősséget vállalt magára. A nemzeti öncélúság jegyében folytatott szűklátókörű politika megakadályozta egy új dunai monarcl.ia újrakelését, amely mögött Franciaország állott. Ámbár Windischgraetz eredeti feljegyzéseit és levelezését Brianddal nagyobbrészt elvesztette, ill. a csehszlovák kormány elkobozta, emlékirataiban (158- 1.) mégis közöl egy eredeti Briand-nyilatkozatot, amelyet történelmi szemszögből döntő fontosságúnak tartok és azért hű fordításban leközlök. Hangzik pedig imigyen:

“Ha Habsburg! Károlynak sikerülne saját kezdeményezésből Budapesten berendezkednie és tartania magát, anélkül azonban, hogy az újonnan alakult államok fegyveres beavatkozását kihívná, úgy Magyarország és Ausztria egyesülése megakadályozhatná emennek csatlakozását Magyarországhoz. Ebben az esetben a császári tekintély fenntartása Középeurópában nemcsak lehetséges, hane mkívánatcs is lenne. Természetes, hogy Franciaország egy ilyen kimondottan monarchikus vállalkozást sem ríj eset ré sem tudna hivatalosan vajmi erős kézzel támogatni; de mégis, ha egyszer berendezkedett a Dunavölgyebn, a Habsbur-