Krónika, 1956 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1956-07-15 / 7. szám
1956 julius. “K R Ó N I K A” 7 Déli harangszó Aleluját zengeni még ott nem lehet, a Kárpátok völgye gyászol . . . mindig temet, nincs még feltámadás. Sötét felhő könnye ömlik ottan csupán, csak majd a feltámadás várt napja után, lesz Husvét, alelujás. Gyötörve sok fájó szenvedéstől mélyen, borongós napokon és sok kínos éjjen, még pusztul a Magyar. Szivébe van zárva hit csodás világa, világit lelkében mint egy égi fáklya, élni abban akar. Ma, mint ötszáz éve, pogány támad vésszel, a Hitet romboló, őrületes ésszel s szándéka ördögi. Újra rabol, pusziit, öl embert és Hitet. Gyötrelemmel telit minden hivő szivet, pusztulásba dönti. Újra nagy veszély remegői lettünk. Ismét vészes felhők keringnek felettünk s kisért a pusztulás. Az ég ellen harcol a nagy pogány sereg, a Kárpátok népe fiakat temet. De lesz feltámadás! Szép déli harangszó érces hangja csendül, száll kérőn, hegy-völgyön, tengeren keresztül, megmentők szivéhez. Rabláncon szenvedő sok millió testvér, harangok hangjával szabad életet kér s kiált Istenéhez. Nagy Isten add, hogy a még szabad világ, a déli harangszó érchangja ha kiált, sietve segítsen. Döbbenjen rá, — zudul a vég lavinája, ha tétlenül nézi, rablánc kerül rája, több szabadság nincsen. Ötszáz éves déli harangszó szép hangja, engedd, nagy Istenünk, már a békét adja, magyar feltámadást. Kapjuk vissza újra a mi szép Hazánkat. Oh hallgasd meg vágyó, esdő, hő imánkat, adj a szabad népek szivébe elszánt szolidaritást! Hollandia. *ÉKY BARNA. gyár külügyminiszter 1939 augusz tus második felében “hirtelenében” megjelent Rómában, “hogy Magyarország viszonyát” a tengelyhatalmakhoz megtárgyalja. ■Magyarországot “békés megszállás” fenyegeti. “Kormánya felvet tette a gondolatot, hogy Magyarország trónjára a szavojai Ház valamelyik tagját ülteti, ami által Magyarország helyzete a német birodalomhoz megerősittessék”. A magyar kormány az aostai hercegre gondol, mint számba jöhető jelöltre. De Mussolini és Ciano, “akiket meglehetősen meglepett” a magyar kormány kérése, nagyon tartózkodólag viselkedett. Ha most tekintetbe vesszük Horthy Miklós emlékiratait, akkor azt kellene mondanunk, írja, további soraiban a jól informált szerző, hogy itt talán csak “Ciano rémképeiről van szó”. A “Documenti Diplomádéi Italiani” 13-ik kötetének 8-ik sorozata azonban még közöl egy-más adatott Csáky gróf római látogatásáról. Csáky gróf tudniillik visszatérése után ebben az ügyben, Vinci-vel a budapesti olasz követtel, megbeszélést folytatott, amelyről Vinci 1939 augusztus 25-én jelentést tett kormányának. Vinci jelenti, hogy Csáky gróf őt nagyon “bőbeszédüen” (diffusamente) tájékoztatta a Németország irányában folytatandó politikáról, a lengyel, román, szlovák, ruszin és bolgár kérdésről. Jelentésének 7-ik pontjában aztán egy “rendkívül kényes tervről” van szó, amelyről Ciano és Csáky Rómában tárgyalt. "Vinci a tisztviselőkre való tekintettel, akik ezt a jelentést olvasni fogják, nem mer bővebben erről a ‘noto progetto’-ról írni, de különböző célzások után ítélve, alig lehet kétség afelől, hogy a ‘kényes tervvel’ kapcsolatban egy olasz Magyarország királyává való választásáról van szó”. Csáky gróf azonban egy titkos levélben közölte Vinci követtel, hogy az ügyet a pillanatnyi politikai helyzetre való tekintettel “el kell halasztani”. Kedvezőbb időpontban megint fel fogja vetni. Vinci hangsúlyozza fentebbi jelentésében, hogy “az egész kérdést olasz szemszögből nagy tartózkodással kell kezelni”, “mert Csáky gróf Horthy kormányzó várható beleegyezését csaknem biztosra veszi”. “A diplomáciai adatokból és Ciano gróf emlékirataiból világosan bizonyítható, hogy a magyar kormány 1939-ben kezdeményező lépést tett”. Az is biztosra vehető, állítja a szerző, hogy a kormányzó tudott e lépésről, de “valószínűleg” nem kötötte le magát ebben az irányban. 1942-ben, tehát három évvel később, megint szőnyegre került a királykérdés, mégpedig Horthy István kormányzóhelyettes temetésével kapcsolatban. Akkor már Anfuso volt a budapesti olasz követ. Egy valószínűleg augusztus végéről keltezett jelentésében azt olvassuk, hogy Kánya Kálmán volt külügyminiszter Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából kéri Ciano gróf külügyminisztert, hogy kérje Mussolinit, miszerint “Szent István koronája III. Viktor Emánuelre szálljon, úgyhogy a két királyság között perszonális unió jöjjön létre.” Nemsokára Ciano személyesen jött Budapestre, hogy erről a kérdésről tárgyaljon. Egy várkerti séta közben “elragadtatással” nyilatkozott a várható kilátásokról, de Mussolini “leintette” az egész ügyet. "Az egész tervben németellenes ármánykodást látott” és különben is kevés hajlamot mutatott, hogy királyának további koronákat szerezzen. “Tulajdonképpen nem csinálok mást — mondotta Mussolini ~ minthogy neki és házának koronákat ajánlok fel és amellett mindig az a benyomásom, hogy megbántom őt. A koronák tetszenének neki, de az, aki neki felajánlja, kevésbbé”. “Minthogy Ciano és Anfuso jelentései megegyeznek egymással, alig lehet kétség afelől, hogy a budapesti kormánynak 1942 augusztusában szándékában állott, miszerint Magyarországot és Olaszországot perszonális unióval egymással összekapcsolja”. Kertész István “Diplomacy in a Whirlpool” cimü könyvében sem tagadja a fenti tényállás helyességét. A kormányzó ellenkező beállítását illetőleg cáfolatát arra kell visszavezetnünk, hogy akkor, amikor ezt irta, már 80 éven felül volt és diplomáciai adatok, naplók, stb. hiányában szép estorili magányában már nem emlékezett minden ténykedésére. “Különben is nehezen lehet belátni — írja Regiomontanus — hogy miért lett volna a kormányzó 1942-ben a szavojai terv ellen”? Fia, a kormányzóhelyettes, halála után, már nem gondolhatott arra, hogy “dinasztiát” alapítson, mint ellenségei állítják. A kormányzó beállítottságát Anfuso lélektanilag magyarázza. “Minél jobban királynak érezte magát a tengernagy, annál jobban vetette meg a németeket”, írja, Regiomontanus, a cikk szerzője pedig hozzáfűzi, hogy “a kormányzó németellenes koncepciója teljesen megfelelt egy Olaszországgal való személyes unió tervének”. Azok a külügyminiszterek, akik ezt a tervet az olaszoknak előadták, a kormányzó teljes bizalmával éltek. Az adatokból ítélve a kormányzónak feltétlenül tudnia kellett a tárgyalásokról de Regiomontanus szerint, lehetséges, hogy “az öreg tengernagy lelkében” még kételyek, ellentétek léptek fel, habár Kánya 1942-ben Cianonak szavát adta, hogy Horthy nem fog ellenkezni. Ciano gróf némi mosollyal és gúnnyal jegyzi meg: “Ha Ribbentropp tudná, hogy: milyen fogást akarunk neki Szt. István koronájával feltálalni”. Horthy kormányzónak azonban, fejezi be jól alapozott cikkét a szerző, a Szent Korona többet jelentett egy fogásnál: nemzetének múltja és hagyománya, nemkülönben családjának jövője is ettől a koronától függött. * * * A magunk részéről sem hagyhatjuk szó nélkül a "királykeresők és királycsinálók” legutóbbi és remélhetőleg legutolsó kiruccanását. A tényálláshoz semmi kétség sem férhet, habár a legtöbb szereplő, mint pl. Csáky külügyminiszter, Teleki miniszterelnök (mindkettő még 1941 első felében meghalt), Kánya Kálmán volt külügyminiszter (megbízható hírek szerint 1944-45 telén a budai vár ostromakor éhenhalt), nemkülönben az aostai herceg már nem nyilatkozhatnak, illetőleg nem hagytak hátra emlékiratokat, avagy még kiadásra várnak, de magát a tényt akkor sem fogják tudják megdönteni, legfeljebb menteni, kimagyarázni. Egy tanúságot azonban le kell vonnunk ebből a kétségbeesett kísérletből. A kis Magyarország, ámbár közben többször megnagyobbodott visszakerült ősi területekkel, a nyugatról és keletről közeledő vihar előestéjén megérezte, hogy árván és magányosan áll a reá törő árban és ezért segítség után nézett, uj szövetségest keresett, akivel karöltve talán elkerülhetné a rémitő vészt. Ez emberileg érthető volt, de éppoly önámító is. A “nemzeti függetlenség” avagy “el Ausztriától”! jelszó alatt különösen a századforduló óta űzött politika, amely 1918-ban végül is nemzeti katasztrófához vezetett, végzetes volt és megbosszulta magát. Olaszország sohasem volt szövetségese Magyarországnak, illetőleg 1915-ben rutui cserbenhagyta a Monarchiát. Túl messze fekszik hazánktól, semhogy komolyabb katonai és politikai segítséget tudott volna neki nyújtani. Ha ég a házunk, akkor először is a szomszédunkat hívjuk segítségül és nem azt, aki talán hetedhét országon túl lakik. Egy kis ember természetes szövetségese egy másik és pedig a közvetlen szomszédságában lakó kis ember. így van ez a kis nemzetek életében is. Egy nagyobb és erősebb szomszéd könnyen kihasználja és eltiporja, iga alá hajtja, ha érdekei úgy kívánják. így volt ez hazánkkal is a második világháború alatt. Igaz, hogy ekkor a századokon át bevált régi és legközvetlenebb szomszédunk, a kicsi Ausztria már nem is létezett. De a baj nem most kezdődött, hanem már 1918-ban, amikor a Duna- Kárpátmedence csodálatos, Istentől rendelt egysége felbomlott és kis nemzeteit, mint az oldott kévéket, amelyeket már nem fogott össze a Habsburg-dinasztia, a második világháború vihara majd Hitler, majd Stalin igája alá hajtotta. A budapesti királykeresés hiú ábrándnak bizonyult. Már késő volt, mert nem lehet máról holnapra királyokat csinálni, mint ezt a budapesti kormányemberek gondolták, lényegében ugyanazok az emberek, akik 1921-ben a koronás királyra lövettek, ami által bűnösen megakadályozták a Duna-Kárpátmedence békés kibontakozásának illetőleg újra egymásra találásának útját. Nyugatnémetország, 1956 május. DR.TAFFERNER ANTAL.
