Krónika, 1956 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1956-02-15 / 2. szám
VOLUME XIII. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1956 FEBRUÁR. NO. 2. SZÁM. Az állami élet alapelvei Irta: OTTÓ TRÓNÖRÖKÖS. A trónörökös most megjelent Döntés Európáról című könyvé bői. (Megs zerezhető az Amerikai Magyar Kiadónál (Köln Postfach 322 W. Germany.) Ara 6 DM. ($1.50.) EURÓPAI SZOCIÁLPOLITIKA (Folyt, és vége) Nehéz részletes javaslatokat tennünk, amig nem ismerjük az uj Európa majdani politikai és gazdasági arculatát és kontinentális egyesülésünk megvalósulásának időszakát. Merész volna már ma teljes kész terveket felállítani. Megkísérelhetjük azonban néhány pont felsorolását, amelyeken alapulnia kell a jövendő Európában foganatosítandó intézkedéseknek. Helyes megoldásra azonban csak akkor számíthatunk, ha Európának politikai struktúrája európai talajban gyökerezik és az egyes államok valamint a tágabb szövetség számára egyben biztosítva van az a pártonkivüli és tartós vezetés, mely olyannyira fontos, éppen alapvető reformok idején. E pártatlan és tartós vezetés megkövetelése — tehát politikai követelmény, — mely ismét egyszer mutatja az emberi élet összes részleteinek természetes egybefonottságát. A jelenkori Európa egyik legfontosabb szociális problémája ugyanis határozottan politikai jellegű; azokról van szó, akik a gazdasági életben ma törvényen kívül, vagy ennek szélén helyezkedtek el és ezért a köznek ártanak. Természetesnek látszik, hogy olyan földrészeken, mint Európa, mely nemzedékek során két háború csapását élte át és 1945 óta lehetetlen politikai és gazdasági helyzettel áll szemben, a javak nagy részében tapasztalható hiány. Az ilyen, Amerikában teljesen vagy csaknem teljesen ismeretlen hiánygazdálkodás, lelkiismeretlen politikusok és gazdasági emberek számára lehetőséget nyújt tisztességtelen, gyors hasznok elérésére. Nagy vagyonok gyors felhalmozása, politikai szolgálatok bőkezű megfizetésének és a közvélemény megvásárlásának lehetősége, messzemenő korrupció veszedelmével jár. Efféle üzelmek ugyanakkor a nép számára a gazdasági nyomor súlyosbodását és még nagyobb ínség, valamint a lelkiismeretlen kiuzsorázás veszélyét jelentik. Ez a jelenség a történelem folyamán nem újszerű. így pld. a Német-Római Birodalom császár nélküli korszakában a rablólovagok sanyargatták a német népet és a politikai, gazdasági villongásokat a maguk előnyére használták ki. Habsburg Rudolf érdeme, hogy e féktelenségnek szigorú, pártatlan közigazgatással véget vetett és a rabló lovagokat erőszakkal leverte; váraiknak romjai még ma is számos német vidék intő emlékjelei. Ma Európában hasonló a helyzet. A tekintély eltűnt, vagy önmagát ásta alá. Alig van már független államférfi. Ezét a jövendő Európa szociálpolitikai feladata lesz, szigorúan ügyelni arra, hogy a kormányok véget vessenek a modern rabló lovagok üzelmeinek. Önálló és megvesztegethetetlen államvezetés biztosításán kívül a jövőben arra is kell majd ügyelni, hogy a túl sok törvényből keletkező dzsungel ne nyisson gonosztevők számára uj lehetőségeket. Dr. Somáry Félix találóan jegyezte meg, hogy “minél több a törvény és birói döntés, annál kevesebb a jog.” A szociális kérdés megoldása mindinkább az egyes személyen múlik majd; következésképpen jogosult az üzemek keretében megvalósítandó szociálpolitikára irányuló követelés. Hiszen sok országban még nincs eléggé kifejlődve a szolidaritás az üzemi vállalkozó és munkás között. A vállalkozók egyes csoportjai még nem értették meg, hogy a munkásságnak vannak jogai az üzemekkel több a közvetlen érdeke az üzemben, mint régen. Túl gyakori a szemben és hogy a munkásnak ma több a közvetlen érdeke az üzemben, mint régen. Túl gyakori a vállalkozó és a munkás között álló elválasztó fal, annak a természetes megérzésnek hiánya, hogy a tőkének, üzemvezetőségnek és munkásságnak az üzemmel szemben csak együttműködéssel teljesíthető jogai és kötelességei vannak. Az üzemben gyakorolt szociálpolitika, azaz a valóságos egyetértés vállalkozó és munkás között, a valódi partnerség, sokkal inkább elősegíti a szociális megbékélést, mint valamilyen kormányintézkedés vagy törvény, mely sohasem pótolhatja a személyes érintkezést és a közös törekvést. Bizonyos, hogy ilyen szociális üzemi közösség nem jöhet létre felső parancs utján, mert lehetetlen egyfajta lelkiséget határozattal életrehivni. Módot lehet azonban találni a szociális érzék felkeltésére és serkentésére a vállalkozóknál, ahogy a háború folyamán történt, amikor a termelőképesség ösztönzésével az üzemeket valóságos vetélkedésre tudták bírni. Ezen a téren Ausztriában értékes törvényhozási kezdeményezések találhatók az üzemi tanácsokra vonatkozó törvényben. Már ez a törvény, mint bármely emberi alkotás, még semmiképpen sem tekinthető eszményi megoldásnak, mégis Útmutatóul szolgálhat az üzemi paritásos társasviszony gyakorlati keresztülvitelére. Az üzemi munkásság lakásépítésének támogatásával az üzemek kifejezésre juttathatják szociális érzéküket és egyben szolgálhatják saját jól felfogott gazdasági érdekeiket is. A lakáshiány ma Európa lakosságának egyik legnagyobb baja. Ez a szomorú gazdasági viszonyok és az értelmetlen háborús pusztítások következménye. Az egyesült Európában kétségtelenül meglesznek azok a kedvező gazdasági feltételek, melyek a nagy bérlaktanyáknál többet érő családi házak építését lehetővé teszik. A családi ház rendszere ugyanis a széles néprétegek egyéni tulajdonának támogatása és igy gyarapítja az uj, független exisztenciák létrejöttét. Ebben a vonatkozásban Németország még a közelmúlt évek legsúlyosabb körülményei között is, néhány utánzásra méltó példával szolgált. A szociális kérdésekben sok tekintetben úttörő duisburgi rézhuta, munkásai és alkalmazottjai számára részletes lakásépítő programmot készített; eszerint a vállalat segít felépíteni a családi otthont, de egyben vigyáz arra is, hogy ezt ne ajándékképpen, hanem becsületes keresetével szerezze meg a jövendő tulajdonos. Ugyanezen vidéken, dr. Ehlen Miklós Vellen-ben megkezdte egy telep létesítését, mely munkások és munkanélküliek önsegélye és együttműködése alapján épül fel és máris figyelemre méltó eredménnyel járt. Ezek a telepek mindenütt az igazi szociális megbékélés ügyét szolgálták és a vállalatokat befektetéseikért százszorosán jutalmazták. Ezért a jövő egyik legsürgősebb feladata általánosan támogatni az ilyen törekvéseket az egyesült Európában. A társadalombiztosítás kérdése az eddiginél nagyobb figyelmet igényel a kormányok részéről. Ezen a téren Európa jelentősét, sőt sokszor példamutatót teljesített a múltban. Másrészt azonban meg kell állapítani, hogy a legtöbb társadalombiztosító intézet a legutóbbi évek során veszélyes mértékben bürokratizálódott; alkalmazottaik száma hamarosan megnövekedett. Ugyanakkor a legtöbb országban a szociális terhek és levonások emelkedését, másrészt pedig a teljesítmények párhuzamos csökkenését tapasztaljuk. Itt is idézhetjük Somáryt, ki a megfordított arányok 15-ik társadalmi törvényében megállapítja: “Minél kevésbé védi az állam polgárait, annál többet követel ténykedéseiért.” A legtöbb társadalombiztositóintézet jelenlegi ügyvezetésének belátható jövőben szomorú csőddel kell végződnie. Hiszen ügykezelésük módja egy magánvállalatot a legrövidebb időn belül tenne tönkre. Ezért már ma szükséges a társadalombiztosítás mélyrehtó reformját tervbe venni, ha azt akarjuk, hogy az európai államok közgazdasága meggyógyuljon. Az ilyen átrendezésnek semmi esetre sem szabad a teljesítmények csökkentésével járnia, sőt egyes részeiben ezeknek még javulniok kellene, a levonások egyidejű csökkentése mellett. Ez talán demagógiának látszhatnék, de valóságban nem az; a társadalombiztosító szolgálatnak bürokratizmustól való mentesítése tekintélyes összegek megtakarítását tenné lehetővé, különösen, ha az intézmények irányítása a teljesítményi elv alapján történnék. Ugyanakkor ki kellene küszöbölni a társadalombiztosítást ma fenyegető egyik legnagyobb veszélyt; jelenleg ugyanis sok társadalombiztositó-intézet meg van töltve pártemberekkel s igy lett a kis belpolitika játéklabdájává és ezzel a korrupció fészkévé. Az átszervezésnek tehát karöltve kell járnia a társadalombiztosítás depolitizálásával, hogy eszközévé lehessen a lakosság jóléte fokozásának és ne csak kiérdemült politikai hivatalnokok menhelyet- szolgálja. Számos szakszervezeti intézményünk mintaszerűnek tekinthető. A munkásság állandó haladásának legfontosabb jele abban mutatkozik, hogy a szakszervezetek mindinkább felszabadítják magukat a politikai pártokhoz való egyoldalú kötöttség alól. Szakszervezeteink valóban nagy sikereik teljes tudatában biztosak lévén afelől, hogy ők, — bármi történjék is, állandó szabad intézményei a jövendő Európának, a legfontosabb politikai és gazdasági kérdésekben sok esetben államférfim tehetségre valló állásfoglalást tanúsítottak. Ezt annak növekedő felismerésében tették, hogy az államban minden egyes osztály érdeke szolidáris a köz érdekével. A szakszervezetekben tehát jelentős konstruktiv erőnk van, mely a jövőben a legszebb reményekre jogosít. Ha szociálpolitikáról van szó, gyakran abba a kisértésbe esünk, hogy csak a munkásság problémáira gondolunk. Ez indokolt lehetett régen, amikor a munkásság még a lakosság legrosszabb sorsban élő osztálya volt. Jelenleg azonban — legalább is Európa egyes nagy területein — ez már nincs igy, mert ma a középosztálybeliek, számos szellemi munkás, önálló életet folytató kisipa-
